Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 117-120. (Budapest, 1987)
KISEBB KÖZLEMÉNYEK - Kótay Pál :Színek az orvos Köleséri Sámuel életében
Az új házasságot egyelőre semmi sem zavarta, mikor Kölesérit váratlanul felhívatták Bécsbe. Pompás ötös fogatával indult el. Mielőtt azonban a császárhoz ment volna, felkereste pártfogóját, Savoyai Jenő herceget. A herceg éppen beteg volt. Köleséri jókor jött. Jól sikerült kúra után, gondolta Köleséri, nemcsak a beteg, de az orvosa is mentve van. Nagy kitüntetéssel ment haza, mert a császár főkormányszéki tanácsossá nevezte ki. Kinevezése nem a megszokott adminisztratív úton, hanem katonai intézkedéssel történt. Köleséri ügye ekkor látszólag jól állt. Annál nagyobb volt a megdöbbenése, amikor a Guberniumhoz az udvartól Kászoni, azaz most már Liber Báró Bornemissza János de Kászon ellenjegyzéssel 1731. december 12-én keltezett leirat érkezett, melyben közölték vele, hogy a második és harmadik házasságát érvénytelenítették. Kötelezik első felesége, Meder Asnátha hozományának kiadására és a perköltségek megfizetésére. Mindezeken kívül a leirat szigorúan meghagyja a Gubernium jogügyi vezetőjének, hogy a hazai törvények értelmében Köleséri ellen vádat emeljen kettős házasság (bigámia) miatt. Kölesérit szégyenszemre a szebeni börtönbe vetették. Bízott Savoyai Jenő herceg pártfogásában s kegyelmet várt. A börtönben nem sokáig sínylődött. Egyes feljegyzések szerint „rosszindulatú hurutos láz", más források szerint „lelkifájdalom" okozta halálát. Amikor pártfogójának, Jenő hercegnek hamis halálhírét közölték vele, 1732 december 21-én „szívszélhűdést" kapott. Háromnapi öntudatlan állapot után dec. 24-én meghalt. Trausch szerint halálát mérgezés okozta. 1733 febr. 12-én Bécsbe küldött jelentésben halálokként csak a „hurutos láz" szerepel. A császári udvar politikájának vegykonyhájában két párt vetélkedett. Az egyik, a „katonai", melynek vezetője Savoyai Jenő főherceg volt, a másik a „civil" párt, feje Karl von Siensendorf. Az idők folyamán az erőviszonyok módosulása folytán az eleinte erősebb katonai párt vezető hatalma a másik kézbe csúszott át, amelyben a katolikus egyház befolyása erősebb volt. Trócsányi Zsolt szerint ez határozta meg a Köleséri perének sorsát. A méltatlan, mindent megsemmisítő vég semmit sem von le Köleséri emberi nagyságából. Bod Péter (1712—1769) Magyar Athenasában (Kolozsvár, 1766, 151—153.) többek között ezt írja róla: ,,.. .az Orvoslás mesterségében nagy földön mássá nem volt, ki olly jól a nyavalyák okait észre vehette volna, s olly fundámentomosan orvosolhatta volna... Református volt; de buzgótalansággal vádoltatott, s annek idejében mindenféle Vallásbeliekhez alkalmaztatta magát; ezért is írták holta után némellyek, akik életében igen tisztelték, hogy semmi vallása nem volt." Majd: ,,Sok verseket irtanak emlékezetére, ki ki a maga indulatját fejezvén ki." A kegyvesztett ember emlékét irigyei és rosszakarói tovább mocskolták s perelték hagyatékát. Ezekben — a bécsi udvar tudtával és segítségével — első felesége és mostohafia, gróf Lázár János jártak elöl, akik egymást sem kímélve marakodtak Köleséri megmaradt vagyonán. Holttestét a nagyszebeni lakásáról temették. Utolsó útjára tisztelőinek és barátainak hosszú sora kísérte. Hamvait a szász templom melletti temetőben helyezték örök nyugalomra. Ugyanakkor Valentinas Gorgius erdélyi császári fizikus, orvosdoktor, Weszprémi szerint ,,szívét mint illett, gyászra hangolva" a szebeni nyomdában egy „halottsirató"t adott ki, méltatva Köleséri emberi nagyságát. Később a sírkőre vésett sírvers sorai még sokáig hirdették érdemeit és emlékét. Az epitáfiumot Horányi Elek is közli teljes egészében a Memoria Hungarorum et provincialium... (Viennae, 1775. Pars II. 406—407 o.) című munkájában. A Succinta első kötetének megjelenése után száz évvel Joseph Trautsch — aki különben Köleséfit „tiszteletbeli szász'-nak is nevezi — a Schriftsteller Lexicon 285. oldalán írja, hogy a Weszprémi munkájában közölt oszlopot, rajta a feliratot senki sem látta. Kölesérit egy idegen sírba temették, „melynek sírkövén egy széttárt szárnyú angyal ékeskedik". A letűnt századok homályából átszűrődő háttérzene mellett mérlegelő lelkiismeretet egy hang figyelmezteti: „Az emberi élet hőskölteményében mindig a költő súgja meg a hiányzó rímet." „Olyan mindegy, melyik kapun suhanunk át a végtelenbe." P. KÓTAY +
