Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 117-120. (Budapest, 1987)
KISEBB KÖZLEMÉNYEK - Groák Lajos: A hippokratészi „De morbo sacro" egyes kórleírásainak orvosi interpretációja
A HIPPOKRATÉSZI DE MORBO SACRO EGYES KÓRLEÍRÁSAINAK ORVOSI INTERPRETÁCIÓJA epilepszia klasszikus leírásaként számon tartott mű tartalmilag sokrétű és gazdag. Szerzője egyfelől vitairatnak szánhatta, azt akarván bizonyítani, hogy e betegséggel nem az istenek sújtják az embert, mert az semmivel sem „istenibb" más bajoknál. Csupán a sarlatánok állítják ezt, akik saját tudatlanságukat, gyógyításbeli sikertelenségüket szeretnék így elkendőzni. Másrészt a mű alapvetően aetiopathogenetikai szemléletű: nem elégszik meg a tünetek ismertetésével, hanem okát adja a betegségeknek és természetfilozófiai alapon tárgyalja a különböző tünetek létrejöttének „kórélettani''' mechanizmusát. A betegséget közvetlenül a fejből — agy velőből — lefolyó phlegma okozza. Hasonlóan a hippokratészi gyűjtemény egyéb darabjaihoz, főleg A levegőről, vizekről, helyekről c. íráshoz, a külvilág és az emberi szervezet belső történései között ez az értekezés is szoros összefüggést feltételez. A kórképért „akárcsak a legsúlyosabb egyéb bajokért" az agyvelő felelős, hiszen a phlegma itt az agy részleges elfolyósodása révén képződik; ez és az epilepsziában megfigyelt személyiségváltozások — „tartós lelki zavarok" — alkalmat adnak a szerzőnek, hogy részletesen és ma is érvényesen szóljon a pszichés funkciókról, pontos különbséget téve az intellektus és az emóciók között. Továbbá, a betegség öröklődik; csak flegmatikus alkatúakat támad meg, epéseket (kolerikusokat) nem; már a magzatban kezdetét veszi, ha az agyvelő ekkor nem tisztul meg a nyáktól. Szóba kerülnek az agy „kórbonctani" eltérései is (az agy vizenyős, nyákkal elárasztott stb.). Ezek a megfigyelések azonban bizonyára nem emberi tetemek boncolása révén keletkeztek. Valószínűbb, hogy az ugyanitt említett állat- (kecske-) boncolások észleleteit transzponálta a szerző az emberre. Ez az analógiára alapozott következtetési mód az antik tudomány általános munkamódszere volt. Ami mármost szűkebb tárgyunkat, a kórleírásokat illeti, a figyelem középpontjában kétségkívül az epilepszia állt mind a szerző, mind pedig azok számára, akik a művet az évezredek folyamán olvasták. Nehézség adódik azonban már a betegség elnevezésénél. „A szerző nem nevezi meg a betegséget" — hívja fel figyelmünket Grensemann[Y\. „Szent betegségnek" nem nevezheti, mivel éppen ezt cáfolja, ezért inkább körülírja. Többnyire „ez a betegség"-ként említi, epilepsisnek csak a rohamot nevezi. A terminus ugyanis nem meghatározott betegséget jelöl, csupán egy eseményt, egy tünetet: rohamot vagy valami ahhoz hasonlót. Valóban, bármennyire impresszionáló is az epilepsziás nagyroham (grand mai) és az azt megelőző aura ábrázolása, a mellette olvasható kórleírásokból különösebb nehézség nélkül betegségek tünetei is kihámozhatok. A phlegma-folyás tehát a fő aetiologiai momentum és az első kórleírás már a betegség egyik válfajával foglalkozik, ám ez a mai fogalmaink szerint igen távol áll az epilepsziától: „Ha a nyákfolyás a szív felé veszi útját, a beteget szívdobogás (palmosz) és légszomj fogja el, a mell gyönge lesz, néhányan pedig meggörbednek; mert ha hideg nyák száll le a tüdőre és a szívre, a vér lehűl; az erővel lehűtött erek a tüdő és a szív iránt lüktetnek (pédoszi), a szív pedig annyira dobog, hogy emiatt fulladás (aszthma) és Orthopnoe lép fel." Eddig a kórleírás bennünket érdeklő része. Mit tudunk meg ebből? Felső légúti hurutot szívdobogás követ. Ezt a tünetet olyan szavakkal írja körül, melyek lüktetést, rángást, ugrálást stb. jelentenek, tehát nem egyszerűen szapora szívműködést, hanem olyasvalamit, amit a magyar a kalimpál szóval fejez ki: arrhythmiát, azaz halmozott extrasystoliát, paroxismalis tachycardiát vagy pitvarfibrillációt. Ehhez pedig légszomj, Orthopnoe társul: dióhéjban együtt vannak a súlyos, dekompenzálódó rheumás carditis tünetei, ráadásul a kórlefolyás vázlata is. Az idézett szakaszból még akkor is erre lehet következtetni, ha lázról nem esik szó. GROÁK LAJOS
