Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 113-114. (Budapest, 1986)
TANULMÁNYOK - Orosz Éva: Egészségügyi alapellátás — területi különbségek (1876—1945)
EGÉSZSÉGÜGYI ALAPELLÁTÁS KÜLÖNBSÉGEK 1 876-1945 - TERÜLETI OROSZ ÉVA y y Ily járványbizottsági tárgyalás alkalmával egyszer azt találtam mondani, hogy a kolera egyike az emberiség legnagyobb jótevőinek. S ezt a mainap is teljes meggyőződéssel ismételhetem. A hagymázt, a diphteritist, a himlőt, a skarlátot stb. már annyira megszoktuk, hogy tétlenségünkből fel nem vernek... Egy új rémítőbb járványnak kellett megjelenni, hogy feleszméljünk... A kolera második európai invasiója idején született meg, hogy úgy fejezzem ki magamat, a közhygiene." Ezen szavakkal mutatott rá az 1876-os egészségügyi törvény (1876: XIV. törvény) megszületésének körülményeire Markusovszky Lajos — a századforduló egyik legkiemelkedőbb orvospolitikusa — az 1885. évi országos orvosi és közegészségügyi kongresszuson. Markusovszky mondanivalója — mutatis mutandis — nem vesztette érvényét a XX. század első felében sem. A közegészségügy fejlődését a vizsgált időszak folyamán (az 1870-es évektől 1945-ig) mindvégig az anyagi és kulturális feltételek hiánya kísérte — nagymértékben meghatározva az egészségpolitikai törekvések megvalósítását, ill. megvalósíthatatlanságát. Az anyagi feltételek hiányát egyrészt a közegészségügy érdekei és az állami költségvetés érdekei között az utóbbira nagyobb tekintettel levő kompromisszumok, másrészt az egészségügy infrastrukturális feltételeinek hiánya és nem utolsósorban a munkásság és a parasztság többségének mélységes szegénysége jelentette. A kulturális feltételek hiánya testet öltött mind a kormányzat és a törvényhatóságok szemléletében, amelyek nem a súlyának megfelelően kezelték a közegészségügy kérdéseit, mind a lakosság alacsony egészségügyi kultúrájában. ,,Sajnos ennek a közegészségügyi 1 iránynak [a megelőzésnek — O. É.] hatalmas akadály állja útját: a tömegek siralmas helyzete és fogyatékos műveltsége. A közegészségügyi intézmények csak akkor érhetnek el eredményt, ha meg is tudnak kapaszkodni a néprétegben, melynek szántuk őket... A prevenció, míg egyik kezét a népművelés, másikat a mezőgazdasági reform meg nem fogta, bizony egy helyben topog csak; intézményei egy nagy igényt, követelést jelképeznek, de aránylag keveset használhatnak... Az orvostudomány meghirdette a prevenció társadalomtalajjavító harcát, de egyelőre nem találja meg a társadalmi rendben gazdasági és kulturális előfeltételeit." — írja Németh László az 1930-as években. A közegészségügynek a társadalmi szükségletekhez való alkalmazkodása — nagyrészt az anyagi és kulturális feltételek hiányából eredően — jelentős késéssel és rendszerint csak külső kényszerítő erő hatására indult el. Azaz — igen rövid periódusoktól eltekintve — nem beszélhetünk az egészségpolitika olyan szerves fejlődéséről, melyet a társadalmi szükségletekhez való folyamatos alkalmazkodási és megújulási törekvések jellemeztek volna. A fent említett külső kényszerítő erőt hol pusztító járványok, hol a fejlettebb országoktól való elmaradás fokozódása, hol az egészségi állapot egy-egy területén a megbetegedések és halálozások nagymértékű növekedése jelentette. (Az 1876-os egészségügyi törvényt pl. többéves huzavona után egy kolerajárvány hatására terjesztették az országgyűlés elé. A tüdőbetegek és a nemi betegek száma már az I. világháború alatt jelentősen fokozódott — az egészségügy központi irányítása jelentősebb intézkedéseket azonban csak a 30-as években hozott.) ' A közegészségügy fogalma a múltban a magánszférával (magánorvosok és magánkórházak) szemben az állam, a törvényhatóságok, továbbá a különböző társadalmi szervezetek (pl. Stefánia Szövetség) által működtetett egészségügyi tevékenységeket jelentette. A közegészségügyi gyakorlatban nem vált el élesen egymástól — mint napjainkban — a gyógyító tevékenység és a mai értelemben vett közegészségügyi tevékenység.