Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 109-112. (Budapest, 1985)
A TERMÉSZETTUDOMÁNYOK ÉS A MEDICINA A RENESZÁNSZ ÉS A REFORMÁCIÓ KORÁBAN - Spielmann József: Latin nyelvű orvosi és természettudományos irodalom a XV—XVI. században
A MAGYARORSZÁGI LATIN NYELVÚ ORVOSI ÉS TERMÉSZETTUDOMÁNYOS IRODALOM A XV —XVI. SZÁZADBAN* SPIELMANN JÓZSEF Az orvos- és a természettudományok újjászületését a XV—XVI. században elsősorban a laikus és racionális szellem térhódítása, a skolasztikával szakító, a gyakorlati élet szükségleteit szem előtt tartó vizsgálódás jellemzi. A szemléletváltozásban döntő szerepe volt a humanizmusnak, de az új irányzat egyben az ugyancsak a kialakuló polgárság világnézetét tükröző reformáció eszméinek jegyeit is magán hordozza. Humanizmus és reformáció, látszatellentmondásaik ellenére, szervesen összefonódnak, és egyaránt serkentik a természet és benne az ember iránti fokozódó érdeklődést, s ezzel párhuzamosan az anyanyelvi műveltség kibontakozását. Copernicus és Vesalius csillagászatot, illetve a bonctant forralmasító művei egyazon évben, 1543-ban jelentek meg. Ezt követően gyors egymásutánban láttak napvilágot a botanika, a sebészet, a fertőző betegségek stb. elméletét és gyakorlatát új alapokra fektető korszakalkotó munkák. De a reneszánsz szemlélete már a század első felének orvoslására is rányomja bélyegét. Paracelsus művéről nem is szólva, beszédesen tanúsítják ezt Giovanni Manardi (1462—1536), Ulászló udvari orvosának, ferrarai egyetemi tanárnak ,,orvosi levelei". Manardi — e jellegzetes reneszánsz műfaj egyik megalapozója — Győrből 1513-ban keltezett levelében, szinte programszerűen fogalmazza meg a humanizmus kora természet- és orvostudományának célkitűzéseit: , ,oly őszinteséggel és bátorsággal ' ' tárgyalni a kérdéseket, ,mely nem tartja szem előtt sem a tekintélyt, sem a régiséget, legyen bár ezer éves. Mert az antikok iránti túlságos tisztelet okozta, hogy művészetünk nemcsak semmivel sem gyarapíttatott kortársaink által, hanem a régieknek kommentárjai válogatás nélküli orákulumnak fogadtatnak el" 1 A XV—XVI. század orvostudománya azonban távolról sem jelent végleges szakítást a skolasztika szellemével: az újgalénusi irányzat (Jean Fernel, Leonhardt Fux stb.) hívei, továbbra is az ókori római orvost ismerik el legfőbb tekintélynek, csupán az arab fordítók torzításaitól igyekeztek tanait megtisztítani. A latinnyelvű humanista orvosi irodalom eleve csupán egy szűk értelmiségi réteggel számolhatott. A tudás akkor vált igazi „hatalommá" — Bacon szavaival élve —, amikor a kor írástudói már anyanyelvükön szólaltak meg, a XVI. század második felében. Magyarországon ez a történelmi korszak egybeesett a sorsdöntő mohácsi csata utáni időszakkal, az ország három részre való szakadásával, az egykori humanista központok szétdulásával. Új kulturális gócpontok, amelyek képesek voltak a humanista eszmék recepciójára és azoknak a helyi viszonyokhoz való alkalmazására, csupán az Erdély és Észak-Magyarország néhány városában alakultak ki. A kibontakozó humanista orvosi- és természettudományos irodalom szinte előzmény nélküli. * Előadás formájában elhangzott ,,A természettudományok és a medicina a reformáció és a reneszánsz korában" c., a Magyar Tudományos Akadémián 1983. november 30-án megtartott ülésen. 1 G. Manardus: Medicinales epistolae Argentorali, 1529, of Demkó Kálmán, A magyar orvosi rend története, Bp. 1894, 212-213.
