Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 102-104. (Budapest, 1983)

TANULMÁNYOK - Birtalan Győző: A felvilágosodás mentálhygiénéje külföldön és Magyarországon

111. A 18. sz. orvosi lélektanának sok gyökere van. A legmélyebb rétegből származik az antik anima fogalom. Évszázadokon keresztül Galénosz értelmezésében fogták fel. A lélek anyagi szubsztanciája a légnemű pneuma. A lelki funkciók három szinten, a vegetatív (a növényi), az érzékelő-mozgató (az állati) és az értelmi (emberi) fokozaton történnek. A pneuma fajtái a beszívott levegőből három fő szervben, a májban, a szívben és az agyban képződnek, szétáradnak a szervezetben, ahol speciális működésüket kifejtik. Mindez szoros kapcsolatban van a meghatározó jelentőségű alapnedvek (vér, nyálka, sárga és fekete epe) keveredésével, elhelyezkedésével, harmonikus vagy diszharmonikus viszonyaival. Ennek az erősen szomato-pszihikus felfogásnak megfelelően Galénosz mindig a fiziológiai mozzanatot tartotta elsődlegesnek. A harag megnyilvánulásának lényegét például a szív hőmérsékletének emelkedésében látta. A bosszúvágy motívumát ehhezképest csak másodlagosnak vélte. E szemlélet egyik előnye az volt, hogy nagyrészt jól ismert, érzékelhető anyagi tényezőkre vezette vissza a testi-lelki folyamatokat. Ugyanakkor ezen alapnedvek alapminőségeket (meleg, száraz, nedves, hideg) is szimbolizáltak, illetve hordoztak. Jól használhatták tehát e rendszert a spekulációra hajló, filozofikus beállítottságú orvosok is. E koncepció emellett jól beleillett a dolgok természeti rendjéről kialakult antik természeti világképbe. Az antik nedvkórtan és pneumatan tehát logikus egységben ábrázolták a lelki—idegrendszeri folyamatokat is. A nedvek és kvalitásaik megalapozták a lelki tulajdonságok és viselkedésformák átfogó magyarázatát. E megfigyelések kristályosodtak ki a klasszikus temperamentumok meghatározásaiban, melyek az emberismeret legtöbbet idézett, képzőművészetileg, sőt zeneileg is ábrázolt példatárát alkotják. A szangvinikus, a kolerikus, a flegmatikus, a melankolikus emberről kialakult jólismert képzetek határozott pszichoszomatikus egységben fogják össze e tulajdonságcsoportokat. Az orvos bármely pontról elindulhatott, mindig az egészhez jutott el. Ez a szemlélet igen szívós utóéletet élt az újkori orvosi gondolkodásban is. Érdekes példa erre J. A. Unzernek, a 18. századvég egy kiváló tudósának magyarázata az öngyilkosságra való hajlamról. Úgy tartotta, hogy az nem más, mint „egy szabályos melankolikus betegség, melynek krízise a suieidium. A betegség székhelye főként a lép idegfonataiban helyezkedik el és a vastagbél bal hajlatában. Miként a többi mánia, leggyakrabban bizonyos időváltozáskor tör ki, amikor a barométer süllyed. . ,"

45 Ebben a lélekfelfogásban az individuális pszichének nem volt, nem is lehetett kiemelt jelentősége. Ez utóbbi a középkortól az egyházi fogalomkör lényeges része volt, élesen elkülönítve a test organizmusától. E szélsőséges dualizmus jól megfért a hivatalos felfogással. Az orvos a testet kezelte, a pap a megbetegíthetetlen és halhatatlan lelket. Amikor Descartes a tudatot megszabadította vallásos értelmezésétől és a Harvey-féle keringési modell analógiájára kidolgozta a szervezetben cirkuláló „spirituszok" sémáját, a lélektan — mint már a bevezetőben is említettük — új útra tért. De a mechanikus modellel, illetve ennek későbbi változataival az orvosok sem a bonyolult lelki funkciókat, sem a testi—lelki kölcsönhatásokat (pl. a betegségek esetében) nem tudták még kielégítően értelmezni. E. G. Stahl hallei orvosprofesszor a 18 sz.-forduló éveiben újfajta elméletet alkotott a probléma megoldására. Elhatárolta magát a korabeli mechanikus orvoselméletektől. Abból indult ki, hogy nem lehetséges „a pneumatikus, hydraulikus, kémiai, mechanikus Unzer, J. A.: Medizinisches Handbuch. Leipzig, 1794. II. köt. 1046.