Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 102-104. (Budapest, 1983)

TANULMÁNYOK - Birtalan Győző: A felvilágosodás mentálhygiénéje külföldön és Magyarországon

indokolható magánybavonulás jogosultságát. Erre már csak a Rousseau-rajongók kedvéért is szükség volt, akik mesterüket a remetéskcdésben is utánozni igyekeztek. J. G. Zimmermann, a tekintélyes német orvos külön monográfiát írt erről a témáról. Abból indult ki, hogy az érzékeny lelkű emberek számára a magány nemcsak szükséglet, hanem kötelesség. „Ilyenkor erősödnek az értelem, az akarat és az érzés szférái. Olyan segélyforrásokat találunk magunkban, melyekre sohasem gondoltunk, sztoikus bátorságot, amikor életünk látóhatára elborul."

22, Zimmermann természetesen elhatárolja az általa kínált, a kor emberéhez méltó magányt, az egykori anakoréták és aszkéták embertelen önkínzó barlangéletétől. Véleménye szerint azonban „még kevésbé bizonyít a magány ellen az olyan emberek kifogása, akik örökké hajlamot éreznek önmagukon kívül élni, akik minden ambíciójukkal ahhoz a világhoz tapadnak, amely a csendet és a szerénységet merő bolondságnak tartja, akik csak azért léteznek, hogy öltözködjenek vagy vendégségben forgolódjanak, akik tehát a magány előnyeiről a legkisebb fogalmat sem alkották."

2i Igaz, ezt a szerző is elfogadja, nem mindenki alkalmas a magányra. Azok, akik „nem ismerik saját szívüket, akik nem szokták meg a munkát és a jóra való állhatatosságot, akik nem szokták meg a képzelet működését. Ezeket a gondolatokat érzékeny, elégikus alaphangulat szövi át. A sorok között melankólia érződik, amit a szerző az emberre nehezedő legnagyobb rossznak minősít. Más helyen azonban úgy találja, hogy „léteznek édes fájdalmak is".

26 Hasonló megnyilvánulásokat idézhetnénk a hazai rokokó költészetből (Ányos, Dayka, Csokonai stb.) A melankólia keserédes ambivalenciáját jól ismerték és élvezték a kor szentimentalizmusának beavatottjai. A párizsi szalonok színes, rokonszenves alakja, Lespinasse kisasszony egyik levelében, Gluck Orfcuszáért lelkesedve, azt írja, hogy „Lelkem szomjas az ilyenfajta fájdalomra."

2

' A társadalmi divattá, követendő magatartásformává manipulált érzelmesség alaptónusa a melankólia. Madame de Staël, az északi verselés lényegi jegyeit kutatva, arra a megállapításra jutott, hogy „a szomorúság minden más érzelemnél mélyebben vezet az ember jellemébe és sorsába" 2H Victor Hugo 1827-ben a melankóliát, a régiek által nem ismert, a moderneknél viszont erősen kifejlődött érzésként írja le, mely „több a komolyságnál, kevesebb a szomorúságnál"

29 Ezt a lelki állapotot az új kort mozgató, történeti jelenségként értékeli, mely forrása, többek között, az egyenlőség, a szabadság és a szeretet meghirdetésének is. Byron az élet nagy célját az érzelmi felindulásban látja, „érezni, hogy vagyunk, még ha fájdalommal is". Számos példát lehetne még hozni arra, mint fogalmazták meg és igazolták az akkori irodalom kiemelkedő személyiségei a romantikában csúcsosodó érzelemkultuszt. De hallatták szavukat azok az írók is, akik az egyéniség általános kibontakozásának e nagy mozgalmában észlelték az érzelmesség túlsúlyának veszélyeit, mind az egyén, mind a társadalom harmonikus fejlődése szempontjából. Voltak akik e problémái elsősorban az esztétikum oldaláról közelítették. Friedrich Schiller például így figyelmez:i Zimmermann, J. G.: Ueber die Einsamkeit. Frankfurt -Leipzig, 1785. III köt. 127. Uo. 88. 23 Uo. 142. 26 Uo, 196. -' Madácsy L.: Francia irodalmi szalonok. Bp. 1963. 104. 8 Sensine, H.: Chrestomatie Française du XIX' siècle. Lausanne, 1914. L köt. (Mme de Staël — De la littérature du Nord) 21. 29 Horváth K.: A romantika. Bp. 1965. (Victor Hugo — Cromwell előszó) 222. 30 Engel, F.: Byrons Tagebücher und Briefe. Berlin, 1904. 33.