Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 102-104. (Budapest, 1983)

TANULMÁNYOK - Birtalan Győző: A felvilágosodás mentálhygiénéje külföldön és Magyarországon

A FELVILÁGOSODÁS MENTALH Y G I ÉN ÉJE KÜLFÖLDÖN ÉS MAGYARORSZÁGON BIRTALAN GYŐZŐ I. Európa újkori szellemi orientációjának egyik legjellemzőbb vonása az ember tudományos felfedezése. Már a humanisták programjának középpontjában — mint e mozgalom elnevezéséből is kitűnik — az ember állt. A legbonyolultabb szerkezetű és működésű földi élőlény tulajdonságait az elmúlt századokban számos megközelítésben vizsgálták. A reneszánsz művészetének lényegében az ember a legfőbb tárgya. A szabadakarat és a predesztináció viszonyának problémáit kiélező reformáció éppúgy az emberi aktivitás természetét kutatta, mint a gondolatalkotás és a kifejezés árnyalait tanulmányozó korabeli filológia. Szükségessé vált az ember újszerű természettudományos leírása is. Paracelsus ennek során, korának szinte valamennyi ismert és elképzelhető élettani-kórtani sémáját felvázolta. Az orvosi anatómia, felnőve a képzőművészetek roppant magas igényéhez, eljutott a vesaliusi alkotás szintjére. E hosszú és sokrétű antropológiai megismerés áramában megjelentek a tudat és a lelki működések tudományos értelmezésének újszerű törekvései is. A tudományos pszichológia előtörténetének néhány állomását érintve, elsőként az antik görög—római lélektant említhetjük, mely lényegében Arisztotelész felfogásán alapult. Ez a tan később a sztoikusok pneumatanításával bővült. További, végső kifejletében pedig elvezetett az újplatonikusok misztifikáló önszemléletéhez. Ez utóbbi lett egyik kiindulópontja Szent Ágoston vallásos tartalmú voluntarista szubjektivizmusának. A középkori egyház ezután teljesen a teológia területére korlátozta a lélekről alkotott elképzeléseket. Változás ezen a téren akkor következett be, amikor a skolasztikus gondolatrendszcrrc jellemző izolált szubsztanciális lélekfogalom fellazult és a pszichológia a tudatos lelki élet leíró tapasztalati tudományává kezdett alakulni. Az új laicizált lélekfogalmat a 17. sz. kiemelkedő filozófusai körvonalazták először. Descartes érdeme az autonóm éntudat élményének híres filozófiai deklarációja („cogito ergo sum"). A mechanikus modell szerinti determinált asszociációk tanának megfogalmazásai Hobbes és Spinoza nevéhez fűződnek. Leibniz a tudat integráló tevékenységét ismerte fel. A 18. sz-ban már a „természeti ember" eszményesített paradigmáját vizsgálták a tudósok. Az addig túlsúlyban levő racionális, apriorisztikus módszerekkel szemben — főként Locke hatására — a szenzualizmus és az empirizmus vált az uralkodó megközelítési módszerré. A Glisson által még a 17. sz.-ban anticipált irritabilitás és sensibilitás fogalmak, Haller híres élettani vizsgálatai nyomán, észlelhető, reprodukálható jelenségként váltak ismertté. Ezzel a spekulatív lélektan először került kapcsolatba a kísérleti fiziológiával. De ez a kapcsolat akkoriban még korántsem szilárd. A legtöbb