Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 102-104. (Budapest, 1983)
KISEBB KÖZLEMÉNYEK — ELŐADÁSOK - Kapronczay Károly—Szemkeö Endre: A magyar ápolónőképzés kezdetei
ispotályok, szegényház jellegük miatt csak részben tekinthetők a mai kórházak előfutárainak. Az ispotályok működtetését általában bérbe adták vagy fizetett alkalmazottal oldották meg. A bérlő vagy fizetett alkalmazott ügyelt a tisztaságra, gondoskodott az élelmezésről, végrehajtotta az orvos utasításait. Kiképzésükről és betanításukról általában a felügyelő orvos gondoskodott, aki egyben fegyelmi elöljárójuk is volt. Valóban ez a forma lett a világi betegápolók egyik előfutára, bár a korabeli feljegyzések a legrosszabb véleménnyel voltak róluk, lesújtóan nyilatkoztak tudatlanságukról, kegyetlenségükről, a bérlők sikkasztásairól, és a tisztátalan körülményekről szóltak. Ahol tehették, a városok inkább a gyógyító rendeket kérték fel ezen ispotályok kezelésére, bár erre csak nagyobb városokban nyílt lehetőség. A polgári betegápolók többsége csak megélhetési lehetőséget látott munkájában, így érthetők a korabeli orvosok elítélő nyilatkozatai.Az előbbi két betegápoló típus mellett a XVIII. századtól megjelenik a katonai betegápoló is, aki a hadsereg jól szervezett helyőrségi kórházaiban a katonaorvosok és sebészek felügyelete mellett gondozta sérült és rokkant bajtársait. Általában az idős és a korlátozottan rokkant katonákból kerültek ki, kiképzésüket a helyőrség orvosi kara és sebészei biztosították. Háborúk vagy nagyobb hadműveletek idején a katonai betegápolók létszámát fiatalabb erők oda vezénylésével egészítették ki, de éltek a fizetett polgári személyek alkalmazásával is, vagy — az Irgalmas rend megtelepedése után igyekeztek a gyógyító férfi rendek kezelésébe adni katonai kórházaikat. 3 A hazai kórházügy fejlődésének első szakaszában — elsősorban Mária Terézia és //. József egészségügyet fejlesztő intézkedései idején — a magyar ápolásügy és képzés helyi központjainak a szerzetes rendek kórházait (az irgalmasok pozsonyi, nagyszombati, kassai, budai, váci, pécsi, pápai, nagyváradi, az Erzsébet-apácák pozsonyi és budai), a katonai helyőrségi kórházakat kell tekintenünk, ahol a gyakorlati kiképzés mellett bizonyos elméleti ismereteket is elsajátítottak a férfi és női betegápoló szerzetesek. A felvilágosult abszolutizmus idején született meg hazánkban az első olyan rendelet is, amely a betegápolás kérdésével foglalkozott: //. József 1786-ban — a feloszlatott szerzetes rendek vagyonából — közalapot létesített, amelyből — többek között — segélyezték a megfelelő anyagi eszközökkel nem rendelkező városi kórházakat, újak létesítésére adtak kölcsönöket, míg a kórházak országos felügyelőjévé (a megyei fizikusokon keresztül) az országos főorvost nevezte ki. Ezzel egyidőben hazánk területén is kötelezővé tették azt az 1738-ban kiadott birodalmi rendeletet, amely a kór- és szegényházakkal foglalkozott. E rendelet intézkedett az előbbi intézményekben folyó gyógyító munkáról, követelményeket állított a segédszemélyzettel szemben is. A betegápolók szakmai és fegyelmi elöljárójává az orvost vagy a sebészt tette, akinek gondoskodni kellett szakszerű, elsősorban gyakorlati kiképzésükről. A betegápolásra jelentkezett polgári személyekről annyit követeltek meg, hogy egészségeseknek, tiszta erkölcsűeknek kellett lenniük és írni-olvasni is tudniuk kellett. A férfi és női betegekre tagolt kórházakban az elkülönített nemeknek megfelelő ápolót kellett alkalmazniuk, akik ápolási munkájuk mellett takarítottak, főztek és mostak, a férfiápolók gondoskodtak a beszerzésről és a kórház körüli fizikai munkák elvégzéséről. Ezzel egyidőben //. József sürgette a gyógyító rendek tevékenységének kiszélesítését, így települtek meg Budán például az Erzsébet-apácák, nyitottak újabb kórházakat az irgalmasok is, míg az egyetemi koródában és a nagyobb polgári kórházakban (többek között Pozsonyban is) szakmai tanfolyamokat szerveztek a világi 2 Bezerédyné—Hencz J.—Zalányi S. : Évszázados küzdelem hazánk egészségügyéért. Bp. Közgazd. és Jogi Kiadó, 1967. 3 Englanderné Brüll Klára: Orvosok és Kórházak Pest-Budán. Bp. 1930.
