Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 102-104. (Budapest, 1983)
TANULMÁNYOK - Zsemlye János: Az 183l-es kolerajárvány Abonyban
anyakönyv bejegyzései is — amelyet eddig részletes aprólékossággal vezetett a plébános — egyre szűkszavúbbak. Sok halottnál az életkor-megjelölés sem szerepel. (Lásd a kolerában meghaltak névjegyzékét.) Ezeknél az eseteknél valószínűsíteni lehet azt, hogy a kolera-házban bekövetkezett halálról van szó, így a neveké onnan egy listán hozhatták be anyakönyvi bejegyzésre. Minthogy ott hozzátartozók nem voltak nem volt olyan személy, aki az egyéb adatokat — családi állapot, életkor stb. — is meg tudta volna mondani. Ugyancsak aug. elején tapasztalható, az anyakönyv vezetésénél az, hogy helyenként a latin névírási sorrend is felcserélődik, ami feltétlen zavarra enged következtetni. Többször is próbáltam magyarázatot keresni arra a tényre, hogy a meghaltak között aránylag kevés a gyermek, holott a betegség halálozási arányszáma a gyermekeknél mintegy kétszer olyan magas, mint a felnőttek esetében. Végeredményben csak következtetni lehet arra, hogy a gyermekek esetében lehetőleg eltitkolták a betegséget azért, hogy a gyereket a szülőtől el ne szakítsák. (Utalok itt a kolera-házban való betegápolással kapcsolatos hiedelmekre.) Ehhez — hallgatólagosan — a plébános is hozzájárulhatott, ugyanis a járvány ideje alatti gyermekhalottak neve után a „non in Cholera" beírás található. Ez a beírás lehetővé tette a halott gyermekek rendes temetőben való — és habár nem díszes, de mégis normális eltemetését. A következőkben nézzük azokat a rendelkezéseket, amelyek az „Utasítás" „Tisztítás" c. fejezetből valók. Ez a fejezet azzal foglalkozik, hogyan kell eljárni azokon a helyeken, ahol a betegség előfordul. „Az elzárt házaknak .. . állatai .. . minek utána ezek a házi tselédektől megmosattak, a helység Bírája jelenlétében igazán felírattak, Lajstromba vétettek, kimutatott félre való legelőre vitetnek." így gondoskodtak tehát a jószágállomány biztonságba helyezéséről. Jellemző, és az akkori közfelfogást tükrözi, hogy felemás a rendelkezés, ugyanis a „fertőzött" állatokat a házi cselédekkel mosatják, mert a cselédet nem tekintették olyan értékű embernek, mint másokat. (Megjegyzem ez esetben nagyobb veszélynek a cselédek sem voltak kitéve, tekintve, hogy az állatokra nem terjedt ki a kolera.) Arról már volt szó, hogy a halott ruháját és ágyneműjét szintén ki kellett vinni a temetőbe, ott elégetni, és a hamut a halottal együtt eltemetni. Az otthon maradt ruhákat és a „butyorokat" (bútorokat) azonban meg kellett füstölni kénből és salétromból készített füstön. „Azokban a hajlékokban, amelyekben Betegek tartattak minden falat levakartatnak, a házajja a kirakott, vagy kideszkázott padlattya felszedetik földgye pedig eggy lábnyira jelásatik, kihordatik, mély gödékbe vettetik, eleven mésszel leöntetik és temetődik." Ez a rendelkezés arra a korabeli elméletre alapozódik, hogy a betegség „miazmája" a falakba beivódott, az onnan kijöhet és újra pusztíthat. Mindamellett nem lehet elvitatni, hogy mai szemmel nézve is helyes intézkedés volt, mely az általános fertőtlenítést elősegítette. Augusztus 10-re olyan mértékű volt a meghaltak száma, hogy az elöljáróság kénytelen volt az abonyi földesurakhoz fordulni azért, hogy nyújtsanak segítséget az elhunytak árván maradt gyermekeinek gondozásában. Meg kellett oldani ezek elhelyezését, mert a fentebb írt fertőtlenítést végre kellett hajtani a lakásokban. Nem tudjuk, hány gyermekről lehet szó, de valószínűleg számuk nagy lehetett — figyelembe véve, hogy a korabeli családok átlag gyermek-létszáma öt. 18 „Urasági épületek, istállók, pajták, szellős juh akiokban . . . gondos ellátásban részesültek. . . mit is a jó 19 A XIX. sz. első felére vonatkozólag a különböző szerzők az egy családra eső létszámot 5-nek számítják. Esetenként azonban az egy családban levő gyerekek számát becsülik 5-re. A magam részéről ez utóbbi számítást alkalmazom, mert erre több valószínűséget látok.
