Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 102-104. (Budapest, 1983)
TANULMÁNYOK - Zsemlye János: Az 183l-es kolerajárvány Abonyban
akkor ismert gyógyító szereket, amelyeket felhasználni is javasol. (Az anyagban majd ezekkel is találkozunk.) Összegzi az orosz orvosok és a — gyarmatok miatt szintén szakértő — angol orvosok tapasztalatait. (Csak a példa kedvéért: abban az időben vita folyt arról, hogy a kolera „tapadás" ragály-e, és csak érintéssel terjed, vagy „repülős" ragály-e, és így a levegő terjeszti-e?) Legfőképpen pedig azt teszi kötelezővé a magyar orvosok számára, hogy alkalmazott gyógyszereiket és gyógyító eljárásaikat, azok eredményességét naponta írásban jelentsék. Az utolsó fejezet a „Tisztításról" szól. Valójában tisztasági szabályokat közöl a temetés módjáról és az utólagos — ma így mondanánk — fertőtlenítésről. Amennyire a dokumentumok alapján követni lehetett ezt az „Utasítást" be is tartották. Később láthatjuk majd az ellentmondásokat is, amelyek a végrehajtása során keletkeztek, ezek azonban nem az „Utasítás" betűiből vagy szelleméből fakadtak, hanem a korabeli társadalomban gyökereztek. Feltétlenül itt kell megemlékeznünk a korabeli egészségügy személyi oldaláról. Egészségügyi szempontból az alábbi személyek jöhettek szóba 1831-ben Magyarországon: - Minden településen volt legalább egy borbély, aki szakmájával együtt a legfontosabb seb-ellátási ismereteket is elsajátította és gyakorolta. - Minden járásban volt legalább egy bába, aki a szülések levezetését végezte — persze nem általánosan —, és a gyermek, ill. inkább a csecsemő egészségére ügyelt. - Minden járásban volt legalább egy chirurgus, vagyis seborvos, aki azonban már korabeli felső iskolákat végzett, és a sebellátáson kívül gyógyszereket adott, kémiai szerekkel gyógyított, gyakorlatilag a korabeli orvostudomány szintjén működött — noha doktor címe nem volt. - Végül voltak medikusok, akik doktori címre jogosító tanulmányokat egyetemet — végeztek. Abony esetében a két utóbbi képzettségű orvosokkal találkozunk. A tények azonban azt mutatják, hogy még olyan jelentős mezőváros esetében is, mint Abony, a köznép túlnyomó többsége egész élete során talán nem is látott orvost, nemhogy gyógyíttatta volna magát velük. Ezek után próbáljuk megrajzolni a környezetet, az akkori Nagy-Abonyt és társadalmát. A város belterülete csaknem azonos a maival — persze kevesebb házzal, nagyobb portákkal. Már áll három templom. (Talán éppen ezekben az években született újoncozáskor a nóta: „SejNagy-Abonyban csak két torony látszik!" — t. i. a katolikus és református templom tornya, a zsinagógán nincs torony.) A templom előtt hatalmas piactér. Körülötte zsúptetős műhelyek, üzletek. Az országút mentén a zsidók téglaházai. A girbegörbe utcák mentén a jobbágyok portái, kint pedig a hatalmas határ; szemhatárig futó kukoricasorok, gabonaföldek és legelők. Vásárállásán — a mai vásártéren — évenként három országos vásárt tartottak. 3 A várost átszelő Buda—Szolnok—Temesvár-i országúton élénk és éltető forgalom zajlott. A jobbágy—földesúr viszony talán valamivel feszültségmentesebb volt, mint az ország 3 Abony vásárszabadalma — és városi rangra való emelése— 1748. január 8. keltezésű. Az oklevelet Mária Terézia adta ki, és ebben évente három vásárt engedélyez: „az első Szent Petronella ünnepén, mely május 31. napjára esik, a másik Szent István ünnepén, mely Augusztus 20-ra esik, a harmadik Szent András ünnepén, mely November 30-ra esik." Ezek a vásári napok mind a mai napig „élnek", kis eltolódással, a dátumot illetően. Az eredetiséget nevükben is őrzik. így: „Pünkösdi vásár", „Istványi vásár", „Andrási vásár". Azóta a vásári napok száma bővült. (Balogh Györe—Készei: Állattartás. . .)
