Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 101. (Budapest, 1983)
KISEBB KÖZMÉNYEK — ELŐADÁSJOK - Huszár Lajos: Egy katonaorvos kitüntetése 1859-ben
Szolgálati idejének a vége felé főként Magyarországon tevékenykedett. így 1868-ban Aradra került mint Garnison Chefarzt, majd innen Sopronba, és rövid bécsi (Invalidenhaus) működés után Kassára a katonai prancsnokságra, mint Stabsarzt I. Classe. Innen ment nyugdíjba saját kérésére 1878. március 1-én. Előbb Grazban telepedett le, majd 1883-ban átköltözött Pozsonyba, onnan 1887-ben Pestre, és itt halt meg 1895. október 3-án. Az életrajzához hozzátartozik az is, hogy kétszer nősült, a két házasságából több gyerek is született. A személyi lapjai rendkívül dicsérően jellemzik egyéniségét. Úgy emlegetik, mint tapasztalt, ügyes orvost, aki amellett barátságos volt a szolgálatban, és tudományosan állandóan képezte magát. A személyi lapján található minősítés szerint németül „sehr gut" beszélt, magyarul „mittelmässig", franciául és olaszul pedig meglehetősen jól tudott. Ezek után meglepő fordulat, hogy a nyilván németanyanyelvű orvos nyugdíjas helyzetében megválik Graztól, a nyugdíjazott osztrák katonatisztek kedvelt tartózkodási helyétől, és Magyarországra költözött. Talán részletesebb az életrajz, mint amilyent az átlagos katonaorvos megérdemelt volna, de az említett hivatalos adatok segítségével egyrészt ismertetjük egy orvos életútját a 19. sz közepéről, másrészt pedig ezek az adatok olyan személyre vonatkoznak, akinek az emlékét a nevét viselő emlékérem már magában véve is őrzi. A vázolt adatok szerint tehát Stark Ede részt vett a solferinói csatában. Ekkor már Olaszországban folyamatban volt az egységes Olaszország létrehozására törekvő mozgalom, amelynek irányítását gróf Cavour vette a kezébe, aki 1852 végén a Szard királyság miniszterelnöke lett. Felső-Olaszország megszerzése érdekében szövetséget kötött III. Napóleon francia császárral, aki viszont Savoyát és Nizzát kívánta megtartani. Az osztrákok bizakodók voltak és gróf Gyulai Ferenc tábornok, az olaszországi osztrák had fővezére 1859. április 23-án ultimátumot intézett Torinóba Viktor Emanuel szardíniái királyhoz, aki azonban azt visszautasította. Miután az osztrák sereg április 29-én átkelt a Ticino folyón, megindult a háború, amelynek a Solferino mellett vívott csata vetett véget június 24-én. Solferino falu, Mantova tartományban a Garda tó mellett. Itt a franciák szerezték meg a győzelmet, és a csatát fegyverszünet követte majd a villafrancai béke vetett véget az ellenségeskedéseknek. Ezek a történeti események minket annyiban érdekelnek, hogy Stark Ede a solferinói csatában esett francia fogságba. A személyi lapján olvasható feljegyzés arról, hogy belebonyolódott a solferinói ütközetbe, és itt fogságba esve, július 5-én szabadult ki a francia fogságból. A fogság rövid ideje alatt június 24—július 5 között, úgy látszik, tevékenyen közreműködött a sebesültek gondozásában, mert ezen a téren szerzett érdemeiért kapta meg a nevére vert ezüst jutalomérmet. Az érem előlapján III. Napóleon francia császár jobbra fordult babérkoszorús mellképe látható a következő felirattal: „Napoleon HI Empereur". A hátlapon pedig a körirat így hangzik : „Pour les soins donnée aux blesses français", vagyis a sebesült franciák gondozásáért adott jutalom, és lent a mezőben az 1859. évszám. Az érem hátlapi mezejében babérkoszorúban a következő felirat olvasható öt sorban: „A M. Stark médecin 52 Régiment Autrichien Castiglione délie Stiviere". Ez a szöveg azonban nem bevésve van az érem mezejébe, hanem együtt van verve az éremmel. Ez a tény is mutatja, hogy az érem hivatalos veret, és jutalom céljára szolgált. Az ilyen feliratos (vagyis egyéni nevet viselő) érem úgy készül, hogy a verőtőhöz hozzátartozik egy mozgatható és kicserélhető stanza, amelybe negatívan bevésik annak a nevét, aki az érmet kapja, és ezt együtt verik az éremmel.
