Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 101. (Budapest, 1983)

TANULMÁNYOK - Lambrecht Miklós: Az orvos- és biológiatörténet pozitivista irányzatának néhány előfutára

egyik lexikontömörségű meghatározása szerint [4,7]: „A pragmatikus történetírás a történeti folyamat lezajlását az okok és következmények kapcsolatára alapozza" A „pragmatikus irányzatnak" ennél mélyebb értelmet tulajdonít egy régi görög—német szótár szerzője, Benseler [3]: ez „a történetírás módszere a történeti események belső összefüggéseinek szemre vételével". Nehéz meghatározni ennek a módszertani felfogásnak kezdeményezőit. A Voltaire-től megalkotott történetfilozófia leghatásosabb, késői kortárs művelője, Johann Gottfried Herder (1744—1803) mindenesetre a görögöktől eredezteti szellemi gyökérzetét [10]. Megállapítva, hogy a görög történetírás Thuküdidész és Xenophon munkásságával kezdődött, hangsúlyozta államférfiúi illetve hadvezéri mivoltukat. Történetírásuk „ezért szükségképpen pragmatikussá vált", és „minél inkább kifejlődött a későbbiekben az állam- és hadvezetés művészete, annál kiműveltebbé vált a történetírás pragmatikus szelleme is, míg végül Polübiosz szinte teljesen azonosította a történelmet az állam- és hadtudománynyal." Polübiosz történetfelfogása már bizonyos hasznossági elvet is tartalmaz; szerinte „a történelem tanulmányozása a legmegbízhatóbb nevelés és gyakorlat a politikai cselekvéshez"? A történetírásnak ilyen pragmatista szellemű művelése nem korlátozódott a politikai történelemre, főleg az irányzat 18. századi melegágyában, a német nyelvterületen. Behatolt a művelődéstörténet szakágaiba, az irodalomtörténetbe és az azzal akkoriban még elválaszthatatlanul összefüggő korai tudománytörténetbe is. E két tudomány összefüggésének alapját egy korábban kialakult műfaj : a história litteraria képezte. A műfajt a 19. század elejének főleg nyelvújítás-korabeli „irodalomelmélete", szó szerinti értelmezésben, szűken vett irodalomtörténetnek tekintette, nem véve figyelembe azt a tényt, hogy első hazai művelői — akik közül elég csak Czwittinger Dávidra (kb. 1673— 1743) utalni — nemcsak az ún. szépirodalmi alkotók életrajzát szedték betűrendbe, hanem minden más írásművet alkotó tudósét, pedagógusét egyaránt. Kivételnek számít a múlt század irodalomtörténészei közt Toldy (Schedel) Ferenc (1805—1875) „orvos, egyetemi tanár, a tudományos igényű magyar irodalomtörténetírás megteremtője", aki „irodalomtörténetében a szaktudományok irodalmát — így az orvosi irodalmat is — az irodalom szerves részének tekintette." [2]. A műfaj eredeti határait hazai irodalmunkban végül is egy történész világította meg. Hóman Bálint (1885—1953) még szaktörténész időszakában, 1920-ban írt tanulmányában [11] helytelenítette azoknak a modern irodalomtörténészeknek felfogását, akik „a XVIII. sz. tudománytörténeti irodalmát irodalomtörténeti szempontból kritizálják. A literatúra története alatt e korban mindig ^tudományosság történetét^ kell értenünk. A »literatüra« szó a romanticizmus korában nyert új tartalmat, mikor csupán a nemzeti nyelven írt műveket kezdik literatúra alatt érteni. A tudományos irodalom nyelve világszerte a latin lévén, tárgyalása háttérbe szorult a szépliteratúra mellett... ", és így a régen tág határú literatúratörténet a szépirodalom történetévé alakult, főleg az új, esztétikai szempontok érvényesülése révén. „A magyar »irodalom« és »irodalomtörtenet« szavak a nyelvújítás mozgalmaiban már ez új értelmű »literatüra« és »literatüratörtenet« pótlására készültek." A műfaj tartalmi változásait később az irodalom historiográfiája is regisztrálta, és éppen a mi Weszprémi Istvánunk életművének eddig legsokoldalúbb megvilágítója: Sükösd Mihály jellemezte találóan mindennek átmenet-jellegét [16]: „A »historia litte3 Id. Rothmann a Herder-válogatás jegyzeteiben, 604.