Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 97-99. (Budapest, 1982)

TANULMÁNYOK - Rex-Kiss Béla: A vérátömlesztés története hazánkban — történeti előzmények és visszaemlékezés

Elég régi keletű az a gondolat is, hogy a vtr-t fajazonos vérrel végezzék, tehát, hogy embernél transzfúzióhoz emberi vért használjanak (Merklin, 1672) [5, 49]. A 19. század elején a transzfúziós kísérleteket felújították, mégpedig először defibrinált emberi vérrel. így pl. Párizsban Prévost és Dumas [19, 49]. Erre az időre esik (1823) az első biztosan ismert fajazonos vtr emberen, amit az angol fiziológiás és orvos Blundel végzett egy kivérzett szülőnőn, fényes sikerrel [19, 29]. A sikeres, embervérrel végzett vtr-nak nagy híre kelt Európa szerte és sok követőre talált, mégpedig elsősorban a szülészorvosok között. Legfőbb indikáció a vérvesztés volt, azonban — tekintettel a sikertelen és halálos kimenetelű vtr-k viszonylag nagy számára — a vércsoportok felfedezéséig a vtr veszélyes orvosi beavatkozásnak minősült és így csak ritkán került sor alkalmazására. Szinte csak „ultimum refugium"-ként vették igénybe. A defibrinált vér átömlesztésével kapcsolatos kísérletek kimutatták, hogy annak a teljes vérrel azonos hatása van (Miller, 1821) [19, 49]. Az első, defibrinált vérrel történő transzfúziót 1847-ben végezték (Larsen, [19, 49]). A halálos szövődmények miatt (amelyeknek száma semmivel sem volt kisebb, mint a teljes vértanszfúziónál), ez a módszer sem terjedt el. A 19. század második felében a fiziológia és szerológia területén végzett kísérletek számos új felfedezéshez vezettek, amelyek közül néhány a vtr szempontjából is nagyjelentőségűnek bizonyult. Mint legfontosabbakat említjük a vörösvérsejtek szerepét az oxygen-transzportban, a depletorikus vérlebocsátás jelentőségének megdöntését. A vérlebocsátás méregtelenítő hatásának felismerése a vtr új alkalmazási területéhez vezetett. A fajspecificitás felismerésével meg volt a magyarázata annak, hogy miért veszélyes az állati vér emberbe történő transzfúziója. Mindezen felismerések ellenére sem csökkent a „rejtélyes" balesetek száma sem a defibrinált, sem a teljes vérátömlesztések után. Ennek okát ma már ismerjük. Ennek következtében ismét több híve akadt ebben az időszakban a bárányvérrel történő vtr-nak. Az ABO vércsoportoknak, ill. az emberi fajon belüli szerológiai különbözőségnek Landsteiner által történt felfedezése a 20. század elején [27], a vtr történetében fordulópontotjelentett, mert lehetővé tette a biztonságos vtr-t. Annak ellenére, hogy a felfedezés Európa szívében (Bécsben) történtjelentőségét nem itt, hanem az USA-ban ismerték fel legkorábban, és ott terjedt el gyorsan a vtr előtti vércsoport-meghatározás. Alig néhány évvel a felfedezés után az USA-ban már nem végeztek vtr-t vércsoport-meghatározás nélkül. A vtr fellendülését azonban több különböző tényező gátolta. (így, az érvarrat, az operatív beavatkozás szükségessége, a donor-arteria elvesztése, véralvadás, vércsoportmeghatározás). A vtr technikai problémáinak megoldása elég hosszú ideig tartott. Számos eszközt és módszert próbáltak ki. Az első arterio-venosus vtr-t Crile és Carrel végezték 1906-ban [19, 49]. Európában a nagy német sebész, Sauerbruch invaginációs eljárása az arteriovenosus direkt vtr alkalmazását jelentősen megkönnyítette [48]. Meg kell említenünk a lengyel Jansky és az amerikai Moss nevét, akiknek nagy szerepük volt a vérátömlesztés elterjedésében. Jansky 1906-ban, Moss 1910-ben bevezette a vércsoportok római számokkal való jelölését. (Ez később konfúzióhoz vezetett, mivel a 0 és AB csoportokat nem egyformán jelölték). Moss állapította meg a vérátömlesztés alaptételét, amely szerint ahol nincs agglutináció, ott hemolízis sincsen. Ezen kívül egyszerű módszert ajánlott a vércsoportok meghatározására is. Az I. világháború a vtr történetében sok újítást hozott. Közülük legfontosabb volt a nátrium-citrát alkalmazása a véralvadás megakadályozására, 1914-ben. Nátrium-citrátot véralvadásgátló szerként már előbb is használtak, de transzfúziós célokra legelőször