Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 97-99. (Budapest, 1982)

SZEMLE KÖNYVEKRŐL - Rotschuh, Karl Ed: Konzepte der Medizin in Vergangenheit und Gegenwart (Birtalan Győző)

kémiai nosologiai rendszerbeosztásában tetőzik. Ebben az akkor gyorsan fejlődő vegytani ismereteket próbálta a betegségek kóroktani jellemzésére alkalmazni. A Stahl-féle anima-tannal kezdődő 18. századi vitalista irányzatok széles spekturmát mutatja be a könyv. A vitaiizmus túltelített és ezért keveset mondó gyűjtőfogalmát szerencsésen differenciálja a „spychodinamizmus" és „biodinamizmus" alcsoportjaira, bár az elkülönítés persze nem minden esetben problémamentes. Mindenesetre fontos, hogy a tudományos lélektanhoz és a psychiatriához vezető psychodinamista fejlődési vonalat (melyet már Jean Ferneltől indít és Viktor v. Weizsäckerig vezet) elválasszuk az inkább anyagi (szomatikus) orientációjú biodinamikus irányzattól, mely többek között J. Hunter vagy Bichat tudományos teljesítményeit is magában foglalja. Külön csoportban tárgyalja emellett az „irritabilitásdinamizmust", melynek J. Brown és Broussais a reprezentánsai. Hiányolni lehet, hogy a biodinamizmus 20. sz. eleji új hullámát említés nélkül hagyja a szerző. Pedig e „neovitalista" nézetek nemcsak a biológiában és társtudományaiban, hanem a medicinában is hatottak. Befolyásolták az immunológiai személetet, a funkcionális pathologiai gondolkodást, elősegítették az ingertherápiák divatját. A jatrofizikai betegségkoncepciók a test szilárd részeinek ép és kóros viselkedésével, a testműködések mechanikájával foglalkoztak. Megjelenik ez az irányzat az ókori methodikusoknál, akik a Demokritosz-féle atomelmélet alapján képzelték el az élő szervezetek működését. Új lendületet kapott e mozgalom a 17. századi jatromechanikus orvosok, elsősorban Descartes és holland követőinek munkáiban. E spekulatív, „felülről építkező" szolidárpathológia legfejlettebb változatát pedig Friedrich Hoffmann élettana és kórtana reprezentálja. Hozzá képest Boerhaave irányzata már hajlékonyabb, elméletileg kevésbé sarkított, de a klinikai valósághoz közelebb álló. Rövid fejezet foglalkozik a kísérleti élettant előkészítő fontos jatromatematikai kutatásokkal is. A Hoffmann-féle jatromechanikai felfogás értelmezésében a kóros anatómiai elváltozások nem mint „betegségokok", hanem mint a feltételezett vérpangások, érelzáródások, a részecskék keveredésének zavarai stb. következményei foghatók fel. Ezzel szemben kialakult a jatromorfologiai koncepció, mely a betegségek magyarázatában a szervekben lokalizálódó kóros elváltozásokból indult ki. Baglivi, Margagni, Rokitansky és Virchow neve fémjelzik ezt az irányzatot. A múlt század első évtizedeiben népszerűsödött német természetfilozófiai koncepciót Rotschuch számunkra szokatlan részletességgel tárgyalja, ami örvendetes, mert e rövid életű és az orvostudomány fejlődését tekintve „testidegen"-nek tekinthető irányzatot viszonylag kevéssé ismerjük. Sendling orvostudományi koncepcióját a szerző a felvilágosodás késői hyperracionális megnyilvánulásaként értékeli. Elválasztja ettől a kisebb jelentőségű, par excellence romantikus medicinát, melynek érdeme főként az „általános emberi alapproblémák" iránti érdeklődés felkeltése volt. Schelling iskolája, legalább is átmenetileg, igen sok jeles német orvostudósra hatott. Az orvosi gyakorlat nem profitálhatott e tanításokból, az összehasonlító élettan azonban igen. A századunkra jellemző orvostudományi szemléletet Rotschuh jatrotechnikai koncepció néven foglalja össze. Ennek eredetét a múlt század derekán folytatott alapkutatásokban lelhetjük meg. Két gyökere volt. A franciák, Magendie és Cl. Bemard szellemében az organizmusban gondolkodó „biomorf" orientáltságú kísérleti munkákban építették ki elméleti-gyakorlati medicinájukat. A németek, a Johannes Müller iskola tagjai (C. Ludwig, Du Bois Reymond stb.)elemi részfolyamatokra bontva, szigorú kazualitás alapján vizsgálták az élettani és kórtani jelenségeket (a szerző ezt „reduktív" módszernek nevezi). Ezen eredmények nyomán rajzolódott ki a modern orvosi munka alapjául szolgáló bio-