Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 97-99. (Budapest, 1982)

SZEMLE KÖNYVEKRŐL - Dauphin, Jean-Pierre — Godard, Henri: „Semmelweis" et autres écrits médicaux (Bánóczy Erika) - Engelhardt, Dietrich von: Historisches Bewußtsein in der Naturwissenschaft vonder Aufklärung bis zum Positivismus (Birtalan Győző)

ban nyilvánvaló számukra az összetartozás evidenciája is. Bíznak a progresszióban, ami a módszeresen gyűjtött ismeretekből folytonosan következik, ám időtlenül állandónak tartják a tudományos elvek érvényességét. Az ember praktikus indíttatású, utilitarista érdeklődéséből indulnak ki. Befejezett tényként veszik az ember és a természet örök viszonyát, amelynek hierarchikus tagoltságú rendszerében a legmagasabb ponton az ember helyezkedik el. A történetiség a természettudományok vonatkozásában kétféleképpen merül fel: 1. mint a természeti jelenségek időbeni változásainak regisztrálása és értelmezése; 2. mint a természetről alkotott nézetek, leírások története. A kétféle kérdésexpozíció egymással összefüggő-kiegészítő viszonyban áll. Mindenesetre az első, a természeti világ historizálása a lényegesebb. Ide elsőként a nagy csillagászok, Kepler, Galilei, Descartes, Newton és mások észleléseit sorolhatjuk az égitestek keletkezéséről és eltűnéséről. A föld történetéről, a szervetlen anyagokról szerzett ismeretei alapján Steno 1669-ben fejti ki gondolatait, egyben már korszakokat is megjelölve. A szerves élővilág evolúciójának koncepciója — igen eltérő elvi alapokon és kidolgozásban — a 18. sz. tudósai számára vált egyre inkább elfogadhatóvá. Az időbeliség érzékelésének élménye e kor szakembereit fogékonnyá tette a történelmi viszonylagosság, a múltba való beleélés, a korhoz viszonyítás képességeire. A tudománytörténet is ekkor kezd nagyvonalú összefüggésekben építkezni. Sokasodnak az egyes szakágazatok történetéről készült munkák is. Ezt akkoriban a kutatások velejárójaként, azok szolgálatában végezték. A múlt leírása a jelen elemzését és a jövő prognózisát is jelentette, annak pragmatikus értéke volt. Egyesek abban az időszakban is feleslegesnek vagy egyenesen károsnak ítélték a szakma- és tudománytörténeti munkákat (pl. Lavoisier is), de ezek erősen kisebbségben voltak. A felvilágosodás korának természettudományos-történeti szemléletét, a 19. sz. első évtizedeiben a szélsőséges metafizikus, romantikus (lényegében német eredetű) historikus irányzat váltotta fel. A történeti változások konrétumaival szemben — melyek a felvilágosodás tudósait elsődlegesen foglalkoztatták — a német romantikus történészek a történelmi változások „értelmének" megfejtésére törekedtek. Általában mellőzték az empíriát az eszmei, idealista megismeréssel szemben. Szerintük a természettudományok művelése egy mindenre kiterjedő, elméletileg anticipált célmeghatározás nélkül meddő és veszélyes. Feltételezték, hogy a természet időben változó jelenségei az eszmék realizálódásaként foghatók fel. A természet és az arról alkotott vélekedések az időben egyaránt változók. Az objektív és a szubjektív egymásra utaltak. Ebben a felfogásban nem a megvalósuló deszcendencia tényei lényegesek, hanem a bennük megnyilvánuló eszme kifejeződése. A világtörténelem célja eszerint az eszmék naturalizálása és a természet spiritualizálása, visszatérés egy elképzelt, valaha volt szubjektum-objektum egységhez. Ezek a tudósok hittek az emberi és a természeti fejlődéstörvények azonosságában. E végletesen idealizált történelemszemlélet reakciójaként jelentkezett a pozitivizmus ellentétes irányzata. A pozitivisták számára a természettudományok történetisége a különböző fejlődési fokozatok egyszerű deskripcióját jelentette. Egyidejűleg a természettudósoknál elsorvadt a történeti tájékozódás iránti érdeklődés. A kutatók tekintete előre, a progresszióra irányult; a múltbeli eredmények is csak a jelen adatokra vonatkozhattak. A 19. században a tudományos historiográfia és a természettudományos kutatások elválnak egymástól. A hangsúly az objektíven mérhető észlelésekre került. A Buffonizmus és a Lamarckizmus visszaszorul, az empirikus, mindenre kiterjesztett leszármazáselmélettel szemben. A determinista összefüggések abszolút hangsúlyt kapnak, ugyanakkor a ter-