Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 97-99. (Budapest, 1982)
KISEBB KÖZLEMÉNYEK - ELŐADÁSOK - Kapronczay Károly: A sebészeti eszközök fejlődése a XV—XVI században
műszer, még Paré műszertárában is, egyéni eszköz volt, csekély része maradt meg a sebészi gyakorlatban. AZ ÁLTALÁNOS ÉS KATONAI SEBÉSZET ESZKÖZEI A XV—XVI. század sebészi gyakorlata elsősorban a görög-római és az arab sebészeti felfogást tükrözte, amely főleg a sebek ellátására, a törött végtagok helyreállítására korlátozódott, és csak igen súlyos esetekben — az érlekötés és a fájdalomcsillapítás ismerete hiányában — folyamodtak komolyabb beavatkozáshoz. Az amputálás, a csonkítás vagy például a trepanálás ritka sebészi beavatkozások sorába tartozott, így az általános sebészi eszköztárak műszerei elsősorban a lőtt vagy szúrt sebek kitisztítására és összevarrására, az idegen testek eltávolítására és a vérzéscsillapításra korlátozódtak. Az utóbbiakra az égetővasakat alkalmazták, míg a sebellátás eszközei a csipeszek, a különböző formájú fogók, varróeszközök és kések voltak. Az égetővasak használata ugyan általános volt, de káros, elsősorban sebgyulladást okozó hatása miatt már a XIV. században más megoldásokat kerestek. Például Leonardo Bertapalgia (+ 1460) padovai egyetemi tanár pontos leírást adott a véredényekről, gondosan meghatározta azok lekötési módjait, bár módszere nem került be a sebészi gyakorlatba, és csak Paré működése nyomán terjedt el az érlekötési eljárás. 23 A XIV. századtól a sebészi gyakorlat legfontosabb kérdése az idegen testek eltávolítása lett, elsősorban a lőfegyverek elterjedése miatt. A lágy vagy csontszöveti rétegekbe beékelődött puskagolyók vagy szilánkok eltávolítására kezdetben azt a hagyományos módszert alkalmazták, amit nyílhegyek kivételekor alkalmaztak: egyéni eszközökkel — belül recézett felületű —, ollós formájú fogókkal vagy csipeszekkel megragadták és kitépték a fémdarabokat. 24 A vérzés csillapítására kauterizáltak, ami viszont súlyos szövetkárosodást és gennyesedést okozott. A gennyesedést kezdetben a puskapor fertőző tulajdonságának vélték, így alaposabb égetésnek vetették alá a lőtt sebeket. Marcellus Cumanus már a XIV. században híres Vademecumában bebizonyította, hogy a puskapor nem idéz elő fertőzést, 25 így nem kell a lőtt sebeket kauterizálni. Pfolspeúdt és Brunschwyg munkáiban már a sebek kimosására bort ajánlott, és különleges szerkezeteket mutattak be a különböző típusú golyók és fémtestek kihúzására. Általában hosszú szárú és szorosan záró fogók voltak, de ezekkel csak a lágy részből lehetett eltávolítani a fémtesteket. A csontok közé beékelődött fémdarabokat előbb vékony fémrúddal megfúrták, amelyre zsineget kötöttek és ennek segítségével kirántották. Gersdorf könyvében már kombinált fogót mutatott be: ennek legfontosabb része egy csavaros végű fémrúd, amit a sebfeltárása után a fémtestbe fúrtak, majd óvatosan a fémrúdra helyeztek egy belül fogazott, ollós formájú fogót, és ennek szorító hatásával távolították el a beékelődött idegen testet. 26 A sok egyéni eszköz mellett már a XVI. század elejétől elterjedt fogalom volt az ún. fogós csavaró vagy más néven a köpenyes golyófogó: hosszú és egyenes fémcsőben spirálos fogós szerkezet nyugszik. A felső végén levő csavaró segítségével a csőből négylapátos, kacsacsőr-formájú golyófogó csavarható ki, amely tetszés szerinti tágulatban és szorításban megragadta az idegen testet és az a testből óvatosan kiemelhetővé vált. Sajnos 23 Szumowski i. m. 24 Brunschwyg, H.: Das Buch der Wund-Arzney. Strassburg, 1497. 25 Gurlt i. m. 26 Gersdorf, H.: Feldtbuch der Wundarzney . Strassburg, 1517.
