Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 92. (Budapest, 1980)

FOLYÓIRATOKBÓL - Die Waage, 1980 (H. Szende Klára)

készítettek. Később ezeket fametszet vagy rézmetszet reprodukciókkal sok­szorosították. Az orvos könyvtárában filozófiai és teológiai munkák is voltak találhatók, éppenúgy, mint az akadémiák tudósításai, tanulmányok és felfedezé­sekről szóló írások. A hézagnak nevezett korszakban a szel­lemi és természettudományok között szakadás mutatkozott, és ahogyan ez a rés bővült, úgy haladt az orvostudo­mány lépésről lépésre a természettudo­mányok felé. A klinikusok nagy érdek­lődéssel követték a fontosabb kísérlete­ket, amit a hagyományoktól való elsza­kadás követett, „haladás a hagyomá­nyok helyett" jelszóval. Később az orvos­történet tudománya is az orvosi szemlé­lethez kezdett közelíteni. Az 1900-as évek újrakezdése korszakában az orvosi kutatás históriai eszközei fejlődtek és terjedtek. Szövegkiadások jelentek meg, publikálták a jelentős orvosok egyetemes életrajzi lexikonját, új könyvtárkataló­gusokat, majd a monográfiákat, kézi­könyveket és folyóiratokat. Számuk not­ion nőtt. Az orvostörténelem a jelenben kuta­tási terület lett. Fontosak lettek a forrás­kiadások részletező kommentárokkal, nagy kutatók és orvosok életrajzai, az egyes orvosi szakok fejlődésének bemu­tatása éppenúgy, mint a felfedezések és technikai tanulmányok, végül az ember változó szerepe a világegyetemben. Az orvostörténelem jelenlegi feladata ku­tatni az embert és az emberiség képét, azt történelmi változásaiban ábrázolni. A szakismeret és a képzőművészet összekapcsolódása az orvostudomány számára már a korábbi időkben jelentős volt. Ekkor fontosak voltak a múzeu­mok, gyűjtemények, kiállítások, mert az orvos itt közvetlen tapasztalatokat szerezhetett. Az emberi test kutatása, az anatómia Nyugat-Európában alakult ki. Az első nagy anatómiai munka Leonardóé volt. A 17. századig alig érzékelték a holtte­tem és az élőtest közötti lényegbeli különbséget, de aztán nélkülözhetetlenné vált az élő ember ábrázolása, a belső­szervek, az izmok és idegek mozgásban levő képe. A betegségeket csak a 18. sz. végétől rajzolták le. Elsősorban a bőr­betegségeket (pl. az arcon), de személy­telenül, a fájdalom kifejezése nélkül. 1844-től a Ffebra-atlasz szép aquarelljei már kifejezték a megbetegedettnek érzé­seit is. Baumgärtner 1839-ben 72 kifeje­zésteljes képet adott ki. A század máso­dik felében gipszmásolatok tették lehe­tővé a betegségek tanulmányozását, sőt tanítását. 1840 körül a fényképezés fel­találása nagy lépést jelentett a betegsé­gek kiterjedt ábrázolásában. Az egyéniség felmutatásának problé­mája különösen a lelki zavarok esetében jelentkezik. Ezt három különböző időből, három különböző mestertől való képek és szobrok illusztrációjával mutatja be a szerző. Megdöbbentően érdekes The­odor Géricault (1791—1824) festménye: Salpetrière, a nagynevű párisi orvos kleptomanias lelki betegének ábrázo­lása. H. Szende Klára

Next

/
Thumbnails
Contents