Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 92. (Budapest, 1980)

FOLYÓIRATOKBÓL - Medizinhistorisches Journal, 1979 (Rákóczi Katalin)

kezeléséről. Donne orvosa, Theodore Turquet de Mayerne, a Royal College of Physicians vezető személyisége szintén hátrahagyott egy feljegyzést a tífuszos kiütésről és a gyógykezelésről Ad febram purpuream címmel. Ezek a munkák adják az amerikai Texas állambeli Austin angol egyetemi osztálya professzorának a témát. Vivian Nutton és Jeffrey Boss polémiáját olvashatjuk (417—430. p.) egy 16. századi angol orvosról, William Butler röl (1535—1618), annak nyomán, hogy a folyóirat korábbi számában is már megjelent Jeffrey Boss közleménye (Med. Hist., 1977, 21, 434—445; ismertette Szlatky Mária: Comm. Hist. Artis Med., 1978. 83—84, 264—265.). Az ismertetett 5 fő tanulmány után 2 cikk olvasható Texts and Documents cimü részben. Charles H. Talbot londoni szerző (Wellcome Institute for the History of Medicine) Sir George Douglas, A. D. 1636 boncolásáról számol be (431 — 437. p.), aki I. Károly követe volt Lengyelországban, szerepe volt a politikában, például a svéd—lengyel háború békekötésében. S. 5. Kottek, a Magyarországon orvostörténészek körében jól ismert /. O. Leibowitz professzor és B. Richler izraeli szerzők egy érdekes 15. századi kéziratról számolnak be A hebbrew paraphrase of the Hippocratic Oath címmel (438— 445. p.). Hon ti József MEDIZINHISTRORISCHES JOURNAL — 1979. Bd. 14. Heft 3. Fischer. Klaus-Dietrich: Zur Entwicklung des ärztlichen Standes im römischen Kaiserreich (165—175. p.). Az ókorban az orvosképzés intézményesített formái még nem léteztek, az elméleti és gyakorlati ismeretanyagot közvetlenül sajátították el a tanulók. A kiképzés időtartamáról, módszereiről sem rendelkezünk pontos adatokkal, de a tanulók anyagi lehetőségei jelentős mértékben meghatározták. Mivel szabad római polgárt nem igen lehetett az orvosok között találni, e hivatásnak sem tekintélye, sem anyagi lehetősége nem csábították, ezért rabszolgákat is kiképeztek. Számuk és állományuk az ismert források alapján nem állapítható meg. Ugyanilyen nehéz bizonyítani, hogy ezek az orvosok a néphez tartoztak volna, mivel felszabadulásuk után megrómaiasították nevüket, így azonosításuk sem lehet hiteles. Baader, Gerhard: Gesellschaft, Wirtschaft und ärztlicher Stand im frühen und hohen Mittelalter (176—185. p.). Igen kevés adat áll rendelkezésünkre, amely ezt a változást társadalmi szinten dokumentálná, és hiányoznak az orvosi rétegre vonatkozó adatok is. A meglevők — a 2—4. századból — az antik medicina továbbélésére utalnak: a Corpus Hippocraticum egyes részeinek és Dioscurides farmakológiai munkáinak fordításai vulgáris latin nyelvre bizonyítják ezt. Antik hagyomány még, hogy zsidó orvosokat szívesen alkalmaztak. Ezzel párhuzamosan kezd kibontakozni az új tendencia, amely betegápolásban jelentkezik elsősorban, és erősödik a medicina oktatásának igénye is. Külön fejezetet képez a kolostori orvoslás; a Regula Benedicti általános érvényre tett szert a középkor folyamán. Franciaországban még katedrális-iskolák is működtek. Olaszországban elsősorban Salerno emelkedett világhírnévre. Előnyös földrajzi fekvése miatt már a 9. században bekapcsolódott a nemzetközi kereskedelembe. Az itt dolgozó orvosok katedrával is rendelkeztek és állami funkciót is betöltöttek. A salernói orvoslás nem a katedrális- és kolostori hagyomány folytatása volt, hanem új, magasabbrendű társadalmi igényt elégített ki, és a tudományos gyógyítást tekintette