Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 92. (Budapest, 1980)

FOLYÓIRATOKBÓL - Acta Medicae Historiae Patavina, 1978/79 (Kapronczay Katalin)

a közelmúlt orvostörténelmét taglalják. Felveti annak a szemléletnek a helytelenségét, hogy csak a kiemelkedő személyekkel, nagy felfedezésekkel ismertetik meg a hallgatókat, hiszen tanulságos annak a megvitatása is, hogy egy irányzat miért volt helytelen, egy kísérlet miért fulladt kudarcba, egy korszakos felfedezésnek induló folyamat miért tévedt holtvágányra. Végezetül javasolja, hogy több régi szerző munkáját kellene hasonmás vagy kommentált formában kiadni, mert így jobban eljutnának ezek a művek — melyek szerinte sokak érdeklődését felkeltenék — a szakemberekhez, mint a féltett eredeti kiadások. Franco Panizon felszólalásában azt emeli ki, hogy az orvostörténeti oktatásban elsősorban az orvostudomány fejlődésében fontos szerepet játszott filozófiai irányzatok ismertetésére kell a hangsúlyt fektetni, valamint az etikai kérdések történeti gyökereinek bemutatására. Indokai között elsősorban a gyógyítás „elgépiesedése" (strumentalizzazione) szerepel. Sergio Curtoni először is azon ismereteket hiányolja, amelyek az orvos társadalmi helyzetét, a társadalomban elfoglalt helyét és az ottani feladatait mutatnák be a hallgatóknak. Azt tartja fontosnak, hogy a jelen és jövő állapotokra készítsék fel a medikusokat. Az orvostörténelem oktatását úgy látja célszerűnek, ha ennek a megalapozásnak egyik alkotórésze a tradíció. Úgy véli, az első években kellene a történeti anyaggal megismerkedni a hallgatóknak, elkövetkezendő pályájuk általános előkészítéseként. Guelfo Sani helytelennek tartja azt az oktatási módszert, amely az orvostörténelmet kronologikus rendben kell felsorolt „érdekes anekdoták"-ként adja elő. Szoros egységben kell szemlélni a politikai-, kultúr-, ipar- és gazdaságtörténettel, a szociológiával, demográfiával és a többi tudomány fejlődésével, mert ez csak együttesen, egymással párhuzamosan és az összefüggések figyelembe vételével érthető meg tökéletesen, így alkothatnak egységes képet a hallgatók az evolúciós folyamatról. Egy tudomány történetét sem lehet a környezetéből kiszakítva — a társtudományok vagy a társadalom befolyása nélkül — vizsgálni. Mario Florentini pontos tervet dolgozott ki az oktatás és a tudományos kutatás módszertanához és a kettő közötti szoros kapcsolat megteremtéséhez. Bonyolult szövevényét képzeli el a különféle speciális tanfolyamoknak, amelyek az általános képzésben, a doktori fokozat megszerzésének folyamatában, ill. a továbbképzésben játszanának szerepet. Az orvostörténelem helyével, jelentőségével nem foglalkozik hozzászólásában. Luigi Pepe adatai alapján képet kapunk, hogy a tudománytörténetben — az egyetemi oktatás szempontjából — az orvostörténelem a legelhanyagoltabb. A fizika, a kémia, a biológia, a matematika történetének oktatása elfogadott a felsőoktatási intézményekben, és meglehetősen magas színvonalú ismereteket nyújtanak a hallgatóknak. Corrado Bighi a nem orvosok és nem történészek véleményét képviselve — a ferrarai egyetemen az analitikai kémia előadója — nem tartja szükségesnek az orvostörténelem oktatását. Carlo Morini — a ferrarai egyetem rendkívüli tanára a matematikai tanszéken — nem vitatja el a tudománytörténet szerepét az oktatásban sem, de egy korszerű formát keres, amely hidat képezne az aktuális tudomány és a régmúlt ismeretei között. Úgy látja célszerűnek, ha a történelem ismeretében könnyebbé válna a legkorszerűbb tudomány befogadása. így elsősorban a szellemi-ideológiai bázis megismertetését tartja fontosnak, pl. a kopernikuszi, a Galilei-féle vagy az einsteini filozófia bemutatását, amelyek a kor valamennyi