Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 92. (Budapest, 1980)

SZEMLE KÖNYVEKRŐL - Engelhardt, D.—Schipperges, H.: Die inneren Verbindungen zwischen Philosophie und Medizin im 20. Jahrhundert ( Rákóczi Katalin)

Novalis általános kórtani nézeteinek, melyben a fenti kérdések különös, misztikus felfogásban fogalmazódtak meg. Ami a „Theoretische Pathologie'* müvelésének reális tevékenységét illeti, a könyvből megtudjuk, hogy öt éve munkacsoport működik, négy szekcióban aheidelbergi tudományos akadémia keretei között. A kutatott, ill. tervezett kutatási témákból bemutatunk néhányat: a betegségfogalom elmélete; a diagnózis és az „entité morbide" fogalma; antropológiai pathológia; mely betegségek emberspecifikusak; az életkorok pathológiája; az inkubációs idő elmélete; tanulmányok a fájdalom lényegéről; a fájdalom szociál- és kultúrtörténeti aspektusa; a modern Thanatológia körvonalai; a .,

Theorica és practica" egyensúlya. A vázolt elméleti pathológia beillesztése a technokratikus szellemű speciálkutatások és diszciplínák kialakult együttesébe, nem tűnik könnyű dolognak. Mélyen érthető, hogy a jelenlegi dehumanizált, felaprózott részletes kórtan az emberi organizmus egysége és a környezeti harmónia iránti fogékonyság reakcióját váltotta ki. De vajon e különböző gyökerű és szemléletű törekvések valóban összeegyeztethetők-e? És ha igen, milyen új elvi alapokon, milyen társadalomszemléleti, tudománytörténeti felvételek szükségesek ehhez? Mindenesetre e könyv is a szükségszerűen jelentkező útkeresések szándékát jelzi. Birtalan Győző Engelhardt, Dietrich

—Schipperges. Heinrich: Die inneren Verbindungen zwischen Philosophie und Medizin im 20. Jahrhundert

. Darmstadt, Wissenschaftliche Buchgesellschaft, 1980. 190 p. A filozófia és medicina belső kapcsolatának kérdései egyre nagyobb hangsúlyt nyernek napjainkban. A Madridban 1979-ben megtartott interdiszciplináris szimpózium előadásai és vitái, valamint az azóta egyre sűrűbben jelentkező feldolgozások elmélyítették azt az igényt, hogy pontos megfogalmazást nyerjenek azok a területek, amelyek a filozófust és orvost egyaránt érintik. Az élet, halál, Szenvedés, jólét, krízis, gyógyulás stb. kérdései ezek, amelyekkel a medicinának ugyanúgy szembe kell néznie, mint a filozófiának, hiszen az orvost cselekvésre, a filozófust kérdésfeltevésre késztetik. Amíg az előző évszázadokban a Corpus Hippocraticumtól a 19. század végéig — a filozófia trónfosztásáig — a filozófia és természettudományok párhuzama és kölcsönhatása nyilvánvaló volt (és ezt az állítást akkor is fenn kell tartanunk, ha egyik-másik tudományág átmenetileg előbbre lépett), a 20. században a medicina haladásával a filozófia már nem tudott lépést tartani. Semelyik filozófiai irányzat sem tudta egyértelműen és megnyugtató formában a saját „világképébe" integrálni azokat az eredményeket, amelyek pl. az agystruktúrák, idegfunkciók feltérképezései, a biokémiai mikroanalízisek valamint a mélypszichikai vizsgálatoknak, operatív beavatkozásoknak szinte már kalandos kibontakozása és főleg az örökletes anyagba való belenyúlás jelentenek az emberiségnek, amivel kezdetét veszi a biológiai manipulációk sora. Mintha a „tudományok tudománya" megakadt volna a tudományok előcsarnokában, mintha a gyógyítás nem jelentene egyúttal „gondolkodást" is. Maga a filozófia is nagyon mozgalmassá vált, alternatívákat ad cselekvésre és tudásra egyaránt, életérzések interpretálására vállalkozik és a humanitás reprezentánsaként lép fel. De vajon nem ezek korunk legalapvetőbb filozófiai kérdései-e? A szerzőpáros — orvos és filozófus mindkettő — alapos felkészültséggel rendelke-