Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 92. (Budapest, 1980)
ADATTÁR - Lázár Szini Karola: Adalékok a XVI. századi Ars Medica vizsgálatához. Anatómiai és kórtani műszókincs
összevonódik, megkeményedik, meggenyedségösödik, meggyüleközik, megöregbödik stb, illetve az iktelen ragozású -ul, -ül visszaható képzővel formálódottak [meghevül, elszédül stb.). Több ősi igeképző jelenléte is (-d: dagad, fakad, bágyad, reked; -leg: szédeleg ;-gat : szaggat ;-g : forog, csöpög, imölyög ;-l: vizel, vörössel; -z: veritez, huddoz stb.) gyakori a műben. Az Ars Medica csaknem egészében szóképzéssel alakult kórtani terminológiájában, akár a korszak valamennyi nagy anyanyelvű művében, nemcsak felvillan, de kitárulkozik a magyar képzörendszer iG elevensége, gazdagsága. 6.3.2. Előbbi példáinkból is láthattuk: az Ars Medica nyelvi anyagának egészére jellemző a ki-, be-, le-, föl-, de különösen a meg- régi igekötővel és az akkor már igekötővé válás útjára lépett össze, körül, oda stb. határozószóval keletkezett igék vagy igéből képezett névszók (kipök, elaluszik, fölsörken, fölgyógyul, meggyak, illetve bereké dés, elszakaszkodás, fölverés, lecsorgás, megbágyadás és öszveelegyödés, körülvéttetött, elhervadott, odaragadott stb.) gyakorisága. (A régi helyesírásnak avagy az igékkel való lazább kapcsolatuknak megfelelően, külön írva találjuk őket az Ars Medicában.) Az alaki önállóságukat vesztett egytagú igekötőkkel alkotott szavakat a mai magyar szaknyelv 117 nem tekinti összetételeknek (a modern nyelvészet szerint is az igekötő segédelem). Kiterjedt használatukat az Ars Medicában, az egyéni nyelv, kifejezőkészség sajátosságán túl, a kórtani jelentéstartalmat módosító—nyomósító funkciójuk indokolja. Tulajdonképpeni összetett szavak a kórtanban a már említett főbb tüneteket testrészhez kötő (főfájdalom — dolor capitis, oldalfájás — lateris dolor, hasmönés — diarrhoea stb.) és a 'betegség' jelentésű szavak (kórságütés — epilepsia, morbus caducus, vizkórság — hydrops, sárbántás — cholera stb.) révén jöttek létre. E terminusokban azonban az utótag maga képzett szó. Az anatómiai műszavak javarésze viszont — mint említettük — összetett szó, két főnévből álló összetétel (ez ma is a legtermékenyebb műszótípus). Összetétellel alakult a szervrendszerrészek, a szövetek neve (agyvelő — cerebrum, agykoponya — calvaria, hátgerec — spina dorsi, csepöszháj—• omentum stb.), leginkább a csont- és az érrendszer műszavai, amelyekben a fő fogalmat kifejező utótag a csont (os) — pl. : csípőcsont — ischia, coxendix; szárcsont — crus, tibia; bokacsont — talus, malleolus; könyökcsont — cubitus, vállcsont — clavus, os humeri; — illetve az ér (vena, artéria) szó — pl. közér — vena mediana, májér — vena cava, nyakér — vena jugularis stb. Ismeretes, hogy régi korok nyelvi anyagában, az ingadozó helyesírás miatt, nehéz megállapítani: két- vagy több szó összetétel-e avagy szintaktikai kapcsolat (szószerkezet). A mondatban gyakran egymás mellett állott szavak — a birtokviszonyt az előtagon és az utótagon jelölő -nak, -nek és -a, -e viszonyrag, illetve birtokos személyrag lekopásával — fokozatosan összeforrtak. Az Ars Medica szövegében mintegy váltakozva fordul elő az epének hólyaga szerkezet és az epehólyag összetett szó, a szömnek fénye és a szömfény, az orrnak vére és az orrvér terminus. Ugyanígy a kórtani műszókincsben egymás mellett él a szömnek fájása és a szömfájás, a főnek fájása és a főfájás, a toroknak fájása és a torokfájás stb. Gyakori alakváltozat az utótag birtokos személyragos jelöltsége (nyelv gyökere, fő teteje, mádra nyaka, hólyag ürege, rémes lika stb.). A legállandóbb szókapcsolatok tömbösödnek, és összetett szóvá (fülfájás, szívdobogás) válnak. Helytálló nyelvészeti megállapítás, hogy a szaknyelvi 36 Vö. : Bartha Katalin: A magyar szóképzés története. Bp., 1958. 37 Vö. : A magyar kémiai elnevezés és helyesírás szabályai. (Szerk.: Erdey-Gruz Tibor és Fodorné Csányi Piroska) Bp., 1972. Előszó.