Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 89-91. (Budapest, 1980)
TANULMÁNYOK - Birtalan Győző: Avicenna Kánonja és az európai orvostudomány
a légzéssel felvett éltető „pneuma" és a benne feltételezett, életet adó és irányító „spiritus"-ok jelentőségét hangsúlyozták. Megkülönböztették: a spiritus naturalist (székhelye a máj), a spiritus vitalist (székhelye a szív) és a spiritus animalist (székhelye az agyvelő és az idegek). Galenosz emellett a szervezetben munkálkodó különböző speciális erőket, „virtus"-okat (emésztő, kiválasztó, kiürítő stb. tulajdonságokkal) is számításba vett, melyek az egyes szervekben vagy gyógyszerekben fejtenék ki hatásukat. Az élő szervezetben történő anyagi mozgások értelmezéséhez az alaptanításokat Arisztotelész fizikája szolgáltatta. A peripatetikus filozófia tudvalevően valamennyi középkori tudományág kialakulására döntő hatást gyakorolt. Arisztotelész korabeli megítélését jól érzékelteti a nagy cordovai tudós, Averroes (12. sz.) méltatása: „A természet azért teremtette őt, hogy rajta az emberi tökéletességet demonstrálja. A gondviselés adta őt nekünk, hogy mindent tudjunk, amit tudni lehet. Tanítása a legfőbb igazság, értelme az emberi felfogóképesség csúcsa.'''' Jelentős befolyást gyakorolt Avicenna antropológiai és pszichológiai rezeiéire az újplatonizmus irányzata is. Ez főleg az emberben tevékenykedő, anyagtól független szellemi erők feltételezésében, a spiritusok és virtusok kórélettani szerepének túlhangsúlyozásában nyilvánult meg. A fentebb vázolt — a szakirodalomból általánosan ismert — fogalmi rendszerekre épült Avicenna orvosi Kánonja. E mű egyik jellemzője azonban az arisztotelészi rendszerezés és a szillogisztikus okfejtés következetes érvényesítése, ami ezen a szinten addig ismeretlen volt a tudományos medicinában. A Kánon elméleti és gyakorlati jelentőségű megállapításai minden esetben valamely általános érvényűnek tekintett tézisből vezethetők le. Alkalmunk lesz tanulmányozni, hogy mennyiben bizonyult célravezetőnek ez az elméleti konstrukció, mennyiben igazolta és támogatta a helyes és eredményes orvosi munkát. Ezzel összefüggésben itt most csak azt szögezzük le, hogy a szigorú filozófiai tárgyalásmód nagyban hozzájárult a Kánon több évszázados egyedülálló tekintélyéhez. Sokan ezt tartották a mű egyik legfőbb érdemének. Ennek tudatában jelentette ki Avicenna egy helyen, hogy Galenosz nagy orvos volt ugyan, de mérsékeltebb képességű filozófus. A Kánon (el Kanun fi Tib = az orvosi gyakorlat törvénye) öt főrészből (könyvből) tevődik össze. Minden könyv több részre (fen), a részek doktrínákra, azok summákra, az utóbbiak pedig fejezetekre oszlanak. Az 1. könyv mindenekelőtt bemutatja és elemzi az akkori tudományos orvosláshoz nélkülözhetetlen élettani és kórtani alapfogalmakat. Ezek az adatok, illetve a velük végzett kombinációk alkották a korabeli orvosi gondolkodás sémáját, a szakmai műveltség elemeit. Avicenna abból indult ki, hogy az emberi szervezet az egészség vagy a betegség és a kettő közötti átmenet állapotában (neutralitas) lehet. A betegségeket előidéző tényezőkről szólva, általánosságban megkülönbözteti az alkalmi (accidentalis), a következményes (concomittans) és a lényegi (essentialis) okokat. Ezek mellett hangsúlyozza a peripatetikus filozófiára jellemző célszerű (finalis) okot is. A betegség kialakulhat közvetlenül a szervezetben, a „res naturales", azaz — mint már szó esett róla — az elemek és minőségek, a szervek és a testrészek, a virtusok és a spiritusok kóros elváltozásaiból. A szerző részletesen leírja ezen anomáliák lehetséges változatait. Ennek során ismerteti az egyes életkorokra jellemző „komplexió"kat. Az utóbbi fogalom alatt az aktuális humorális és kvalitásbeli viszonyok összegeződését érti. Foglalkozik továbbá a klasszikus antik alkattani típusokkal.
