Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 89-91. (Budapest, 1980)

TANULMÁNYOK - Szerbák Elek: Halál, temetés és búcsúztatás a XIX. század eleji Magyarországon

és a 87 évet elért osztrák Leopold Auenbrugger, a mellkas kopogtatásos vizsgálati módjának felfedezője. 1823-ban a 74 éves Edward Jenner, a 18. és 19. századok fordulója medicinájának talán legnépszerűbb személyisége mond búcsút az életnek, majd gyors egymásutánban Pfisterer, Magyarország főorvosa, a Helytartótanács tanácsosa és Laënnec, a sztetoszkóp felfedezője következik. Az 1830-as évtized Pesten egy tragikus orvos-halállal kezdődik. Háberle Károlyt, „a füvészség tanítóját", az orvostudomány tb. doctorat lakásán meggyilkolják. Két év múlva ismét temet az egyetem, sebészprofesszorát, Eckstein Ferencet, aki annak idején 1809-ben, a nemesi felkelők kórházának főorvosa volt (Orvosi Tár). Az 1836 és 1841 közötti öt évben Hufeland nyitja meg a sort, aztán egy pesti gyógyszerész, a szőlőművelő és író Schorns Ferenc hal meg. Később a Lenhossék família primipilusza, Mihály Ignácz a pesti, majd a bécsi egyetem tanára, haláláig országos főorvos, életfonala szakad meg [73]. Az orvostársadalom ez időszak végén búcsúztatja Cooper Páston Astley-t, aki az első dobhártya műtétet végezte, Amerika pedig Dawes, William Phelps-X, nagy hazájuk első igazi gyermekgyógyászát. BETEGSÉG Végül ne hagyjuk ki e félszázadra terjedő felsorolásból talán Bakody Józsefet sem, a homeopátia hazai bevezetőjét, aki saját magán végzett kísérleteibe pusztul bele 1845-ben, és azokat az orvosokat, akik az 1846—47-es évi nagy tífuszjárvány idején Piskovich Jánossal, a pesti kórházak főigazgatójával együtt a tettek színhelyén vesztették életüket [27, 30]. A betegség előbb vagy utóbb, akinek más sorscsapás nem szabatott ki, orvos vagy nem orvos, végzett mindenkivel. Magától értetődően félnek is tőle az emberek, például a tüdőgyulladásról azt írja Csokonai Vitéz Mihály: Fojtó szirokkóknak hevétől Asznak tüdőhólyagjaim S a kriptáknak fagyos szelétől Borsódznak minden tagjaim. [24] Még ha komolyra fordul is a dolog, orvos nem jut ki mindenkinek, de a jobbmódúakat, tehát az orvos-betegek számottevő részét is látogatja gyógyász. Egy felmérés szerint az orvosi tevékenységnek a 19. század elején ugyanis egyébként ez, s nem a rendelés teszi ki legnagyobb részét [66]. A doktor terhes körülmények között gyalog, lovon, kocsin jutott el a beteghez, ahol az orvosi teendők elvégzése után a családtagokkal elbeszélgetett, netán iddogáltak és dohányoztak, tehát a szó polgári értelmében is viziteltek. Az ápolási teendők végzésére mindig akadt kéz a családban, vagy a háztartásban. A betegek támogatását és látogatását szent könyvek is előírták. Ezt korábbtól fogva erénynek tartják, mivel a látogató a beteg fájdalmainak hetvened részét megszünteti — olvashatjuk —, aki pedig nem látogatja meg a beteget, az a Talmud szerint embervért ont. A súlyos betegek, haldoklók körüli, a vallásos hitből és emberszeretetből fakadó rituális tevékenységek úgyszólván évezredekből táplálkozó hagyományokból formálódtak ki. Lényegbe vágó különbségek a közép-európai országokban e tekintetben ekkor nem voltak.