Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 87-88. (Budapest, 1979)
TANULMÁNYOK - Vida Mária: Az orvosi gyakorlat és a gyógyítószentek ikonográfiája a XIII—XIV. századi magyarországi falfestészetben
(Szabolcs-Szatmár megye) róm. kat. templom falára. 92 A koronás, szép arcú nő egyik kezében tányért tart, jobbjával kenyeret nyújt az előtte térdeplő nyomoréknak. Bár a leprás alsó íeste hiányzik, felső testén jól kivehetőek, arcán, karán, nyakán és mellén a leprás sebek. Mögötte Erzsébet társnője orvosságos edénnyel közeledik. Ez a leprásbeteg-ábrázolás orvostörténeti szempontból rendkívül becsessé teszi a falfestményt, mivel ikonográfiailag Magyarországon egyedülálló megoldásnak tekinthető. Nem beszélve a korai leprás-ábrázolásról, kár, hogy a beteg figurája csak hiányosan maradt meg. Ugyanettől az időtől kezdve jelennek meg táblaképeinken is a kézimankós, lábnélküli nyomorékok. Hogy a leprát, az ergotizmust vagy a pestist egy bizonyos előrehaladott stádiumban milyen nehezen — vagy egyáltalán nem — különböztették meg, erre ikonográfiái példát is említhetünk. A bártfai (Bardejov) Szt. András-oltáron teljesen egyformán ábrázolja a festő Szt. Márton „koldusát" és Szt. Erzsébet „leprását". 93 Egyébként Szt. Márton mellett az európai festészetben számontartják a leprás koldus figuráját is. 94 A hazai ábrázolásokon azonban ritkán találunk biztosan megkülönböztető jegyeket, mint pl. az ófehértói freskón. A koldus figurája általában féllábú, fehér gyolcsba csavart lábú, mankós, és a megkülönböztetés nem a tünetek szerint lehetséges, hanem aszerint, hogy Remete Szt. Antallal, Szt. Mártonnal vagy Szt. Erzsébettel ábrázolják-e. Az említett oltáron nem valószínű, hogy Szt. Márton koldusa leprás lenne, hiszen éppen a párhuzamos oldal tábláján Szt. Erzsébet mellett talán leprás beteget festett a kép mestere. A XIII—XIV. században elsősorban falképeken feltűnő szentkultusz, s ezen belül a témánk szempontjából fontos gyógyítószent-kultusz érdekes képet nyújt az orvostudomány gyakorlatának helyzetéről. Időrendben elsőként Antiochiai Szt. Margit alakja jelenik meg már a XIII. század második felében, majd Remete Szt. Antal 1300 után, Szt. Apollónia és Árpádházi Szt. Erzsébet szinte egyidőben, 1380 körül és végül Szt. Erasmus 1400 után. Rajtuk kívül a magyarországi falfestészetben más gyógyítószent alig-alig fordul csak elő, így a már említett almakeréki (Malincrav) freskón Szt. Lucia a szemfájósok és Szt. Ágota a mellbetegek védszentje. Kultuszuk azonban csak helyi jellegű lehetett még ekkor, mert máshol nem került elő róluk falfestmény. Tanulmányunkban igyekeztünk a gyógyító patronátussal párhuzamosan elemezni a szakterület orvos gyakorlatát. A középkori orvoslás leginkább visszamaradt területein — a szülészetben, a sebészetben, a fogászatban, valamint a járványos betegségeknél — alakult ki a „betegség-gyógyító" szentek kultusza. Főként az 1400 előtti falfestészet emlékeit elemeztük, mert ebben az időszakban kezdődött el a szentek képi megjelenítése. A XV—XVI. században már az egész európai festészetre és szobrászatra érvényes, majdnem sematikus ábrázolásmód érvényesül, a katolikus egyház által rendelt officiumok ikonográfiájaként. 92 Radocsay D. : Falképek i. m. 63, 92—93.; Genthon I. : Magyarország művészeti emlékei. Bp. 1961. 2. k. 223—224. 93 Radocsay D. : Táblaképek i. m. 264. 94 Hollander, E.: Die Medizin in der klassischen Malerei. Stuttgart, 1923. 173.; V. ö. Meige. H.: Nouvelle iconographie de la Salpêtrière. 1897.; Richer, P.: La Lèpre dans VArt et la Medicine. 274—313. 4 Orvostörténeti
