Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 87-88. (Budapest, 1979)
SZEMLE KÖNYVEKRŐL - Beiträge zur Geschichte der Präsidenten der Deutschen Akademie der Naturforscher Leopoldina. Hrsg. Reichenbach, E., Uschmann, G. (Kapronczay Katalin) - Csizmadia Andor: A szociális gondoskodás változásai Magyarországon (Degré Alajos)
helyességéről és szükségességéről. Elmondhatjuk-e ezt a Helytartótanácsról, melynek szegényügyi rendeletéről a szerző kimutatja, hoy alig valósult meg belőle valami? A Helytartótanács referensei jól ismerték az országot, sokszor a vármegyék tehetetlenségét, sokszor tudatos passzív ellenállását a felülről jött rendeletekkel szemben. A királynő talán kívánta a szegényügy rendezését, hoztak is rendeletet, mely elvileg megfelelt a felvilágosodás követelményeinek. De ezt abban a biztos tudatban tették, hogy úgysem lesz ebből semmi. Tulajdonképpen ugyanez az átgondolatlanság vezette az 1871. évi községi törvényt is, mely a munkaképtelen szegények eltartását a község kötelességévé tette, ami legalábbis 1940-ig, az Országos Nép és Családvédelmi Alap (ONCSA) törvénybeiktatásáig a szegénygondozás alapelve volt. Szerző bőséges adatokat közöl arról, hogy e feladatnak a községek soha nem tudtak teljesen megfelelni. Még 1937-ben is kénytelen a szerző által nagyra becsült Antall József leszögezni, hogy Magyarországon a szegények ellátása nem állami, hanem községi feladat. 3 Nem menti az 1871. évi községi törvény szerkesztőit az, hogy a szegények ellátására vonatkozó szabályt a neoabszolutizmus rendelkezéseiből, különösen a Magyarországon soha végre nem hajtott 1859. évi községi törvényből vették át, a községi illetőség Magyarországon addig nem ismert jogelvével együtt. Mert a községi illetőség addig ismeretlen lévén a magyar jogban, azt nem láthatták előre, hogy annak bonyolult szabályai mennyi alkalmat fognak adni a községeknek arra, hogy az illetőség megállapításának megtagadásával bújjanak ki pl. a szegény betegek kórházi költségeinek viselése alól. De abban már bő tapasztalatuk lehetett, hogy rendszerint éppen azok a községek, ahol sok a munkaképtelen szegény, nem rendelkeznek sem olyan vagyonnal, sem más olyan bevételekkel, amelyekkel a szegényeknek csak létminimumát is biztosítani tudnák. A törvény meghozatala utáni hét évtizedben próbálták ezt az alapvető hibát foltozgatni, a legkülönbözőbb segítséget, biztosítást, olykor törvényhatósági támogatást is bevezetve — 1931ben még az illetőség helyére is a lakóhely, község tartási kötelezettségét illesztve be. A végeredmény csak az volt, hogy a községek képtelenek voltak a feladat teljesítésére, amit a szerző bőséges, főleg statisztikai adatokkal bizonyít. Ismereteink szerint a szerző hiánytalanul sorolta fel mindazokat a szabályozási kísérleteket és azok eredményeit, amiket a magyar polgári állam a szegénygondozás és utóbb az önálló egzisztenciák létrehozása területén tett. Különösen nagyra értékeli az Országos Nép és Családvédelmi Alap (ONCSA) létrehozását. Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter kezdeményezését, az azt gátló konzervatív vagy tárcasoviniz3 Bár ezzel kapcsolatban Csizmadia Andor ugyancsak meglepően írja „a magyar szegénygondozás egyik jeles intézőjének'''' okfejtéséről: „azt a meglepő megállapítást teszi, „hogy a szegények gondozása hazánkban általában nem állami feladat", amiből azonban csak az látszik, hogy a községi (városi) szegényellátást ő nem tekintette „állami" ügynek." (Csizmadia i. m. 96—97.) Nehéz megérteni, hogy a kiváló jogtörténész a korabeli jogi terminológia elméleti és gyakorlati ismeretében mit tart meglepőnek az „állami" (központi kormányzati) és a „községi" (önkormányzati stb.) között tett különbségtételben, amit minden jogszabály és intézmény a nevében is nyilvánvalóvá tett. Jól mutatja a könyvéten idézett szerző szövegének valamivel teljesebb idézete: „negatíve meghatározhatjuk azt, hogy a szegények gondozása hazánkban általában nem állami feladat. Éppen ezért az autonómiák az államtól évről évre jelentékeny támogatást, államsegélyt élveznek" (A. J. i. m. 559.), „a szegényjog alapjául a törvény a községi illetőséget állapította meg" (uo. 556.). Ez azonban semmit sem von le a kitűnő könyv értékéből. (A Szerk.)
