Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 87-88. (Budapest, 1979)

KISEBB KÖZLEMÉNYEK - ELŐADÁSOK - Szpilczynski, Stanislaw: A látás kérdése Witelon (Vitellio) Peri optices (1275) c. munkájában

lényeges a véredény-burok (vinea), az előrésznél látható a pupilla. A szemgolyó belső részében három lényeges képződmény van: a vizenyős-folyékony állomány (humor albugineus), közepén a tejszerű test (humor glaciális) és az üveges testek (humor vitreus). A szemgolyó hátsó részébe csatlakozik egy széles nyílás és ezen keresztül vezetődik be a látóideg (nervus optikus), amely a szemüregben kettős — belső és külső — burokba ágyazódik. Az első burok összekapcsolja a borító hártyával, a második a véredényekkel. Az ideg a szemgolyó irányában tölcsér formát vesz fel; a belső tér mellért található a látó-csatorna, amely az agyhoz vezet. A tölcsér belsejét pókhálószerű hártya (cella aranea) borítja, amely a szemgolyó egész belső terét is fedi, és ezen a csatornán hatol be a lélek „látó kisugárzása" a szembe. A szemben található jeges test az érzékelt fény közvetítő eszköze (orgánum virtutis visus). A világító piramis a látás alapja, a szemlélt kép közvetítője (pyramis radialis), ez vetíti a képet a szemlencsére, és arról átvéve kerül az ideg közvetítésével az agyba. Ez a leírás a XVI. század végéig a látással kapcsolatos legpontosabb ismereteket tartalmazta; ezt Kepler munkájának megjelenésekor pontos fizikai törvények váltották fel. A III. könyv továbbiakban a szem élettanával, a két szem látásának kérdésével, a két kép egy képbe való összesítésének problémájával foglalkozik. A IV. könyvben a szerző a látás feltételeivel foglalkozik. Elgondolkodik azon, hogy egyetlen tárgyat sem lehet teljes egészében látni, csak részleteiben, és azon: hogyan történhet a részletek összegezése vagy az egész kép felaprózása. Vizsgálja a teljesség, a távolság, a mélység, a helyzet és a pihenés kérdéseit, valamint a mozgó tárgyak nézésének kérdését. E kérdéseknél főleg Euklidész ismereteit veszi alapul, helyenként már saját felismeréseit is közli. Az V. könyvben találjuk a tükröző felületekről visszaverődő fényhatásokat. Részletesen ismerteti a fény visszaverődésével kapcsolatos ismereteket; főleg a visszaverődés és a beesés szögét mérő eszközöket — sík, homorú és domború üvegeket — mutat be. Rendkívül érdekes az a leírása, amikor egyetlen síküveg segítségével történő, a párhuzamos sugarak egy gyújtópontba való összesítéséről szól, bár maga is állítja, hogy ez csak gyűjtőlencsékkel lehetséges. A VI. és VII. könyv a henger, a kúp- és a gömbalakú tükrökről szól, a VIII. könyv pedig a domború üvegek három fajtáját ismerteti. A IX. könyv a homorú, a hengeres és a gömbalakú tükröknek a párhuzamos sugarakkal kapcsolatos viselkedését, a fénysugarak összegyűjtését és a tűz fellobbantására való felhasználását tárgyalja. A X. könyv a fénytörés eszközeit ismerteti. Felfigyelt arra, hogy a ferdén bevetített sugár a különböző sűrűségű és az átlátszó közegben eltérő törésszöget kap, s hogy ez kapcsolatban áll a bevetítés szögével. Az ezzel kapcsolatos ismereteit csak Cartesius közel 400 évvel későbbi felfedezései múlták felül. A könyv további részében Witelon a tárgyak helyzetével s az ezzel kapcsolatos látási kérdésekkel foglalkozott. Itt már munkájának számos asztronómiai vonatkozása is van. Witelon, szemben Alhazennel, több teret szentel a geometriának, a matematikai levezetéseknek, s munkáját valóban az optikai kutatások alapjának kell tekintenünk. Alapvető munkája mintául szolgált a XIII. század számos, a látással kapcsolatos feldolgozásának (R. Bacon, J. Pisanus-Peckham, Dietrich Freiburg), és nem véletlen,