Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 87-88. (Budapest, 1979)
TANULMÁNYOK - Birtalan Győző: Adatok a két világháború között Magyarországon végzett szervezett egészségvédelmi munkáról, különös tekintettel az OKI tevékenységére
Ami az ország lakóépületeit illeti, egészségügyi szempontból bőven volt bennük kifogásolnivaló. 143 Budapest zsúfoltsága akkor is nagy volt. Az előző évtizedekben a bevándorlás mintegy négyszeresen meghaladta a természetes szaporodást. Az egyre gyakoribb függőleges terjeszkedés rosszabb hygienet is eredményezett. Különösen a cselédszobák bizonyultak egészségtelennek. Az elterjedten alkalmazott helytelen tüzelés, levegőszennyezést idézett elő. Ehhez járult még az autófüst és az utcai por. Nagy lemaradás mutatkozott a csatornázásban. Budapesten a házak 94,2%-a kőből és téglából épült. A tízezer lakoson felüli községekben a házak 15,3 %-a volt kőből, míg 64,4% vályogból vagy sárból, szilárd alap nélkül készült. Létezett az országnak olyan törvényhatósági jogú városa, melynek területén a házak 90 %-a vályogból és sárból épült. Ezeket az adottságokat kellett elfogadni az építésegészségügyi normák kialakításakor. 1943-ban a főváros házainak 28,4 %-a alápincézetlen volt. Országos viszonylatban 84,2 %-ban állt így a helyzet. Ennek figyelembevételével nagyobb hangsúlyt kapott a szigetelések megbízhatósága és a helyiségek megfelelő világítása. A fővárosi lakóházak 99,5 %-ában létesítettek WC-t (93 %-ban zárt megoldással). Törvényhatósági jogú városainkban ugyanekkor már csak 34 %-ban voltak zárt árnyékszékek. Tízezer lakoson aluli községeinkben 2,7 %-ban fordultak elő korszerű, zártrendszerű illemhelyek. A budapesti házak felét látták el gázvezetékkel. Törvényhatósági jogú városainkban az épületek 5 %-ában, megyei városokban a házak 0,5 %-ában fűtöttek vagy világítottak gázzal. A községekben nem használtak gázt. Budapesten a lakóépületek 82,9 %-ában villannyal világítottak. A törvényhatósági jogú városokban a lakóházak 40,9 %-ában vezették be a villanyt. A 10 000-nél kevesebb lakosú községekben — egy 1930-as felmérés szerint — a lakóházak 9,1 %-ában létezett villanyvilágítás. A két világháború közötti időszak egyik legtöbbet tárgyalt, nagy sajtóvisszhangot kapott témája az ország ivóvízellátása}^ 1929-ben megbízták az OKI-t, hogy ebben a vonatkozásban mérje fel az országos helyzetet. 12 226 közkutat vizsgáltak meg; vegyileg és bakteriológiailag. Ha a szigorúbb nemzetközi normákhoz tartották volna magukat, akkor a kútvizeknek csupán 15 %-a bizonyult volna elfogadhatónak. Sem a falusi sem a közkutak nem kerültek nyilvántartásba. Feltevések szerint Magyarországon a harmincas években 600 000 kút működött, ezen belül 25 000 közkút, amelyből többen ittak. Mindezeknek kb. 70 %-a kifogásolható vizet adott. A kutak egy része javítható volt. Megállapították, hogy jó kút létesítése az ország legtöbb vidékén lehetséges. A magyar falvak egynyolcad részében 5—40 méteren belül jó ásott kutat lehet készíteni, a harmincas évek áraira számolva 6—800 Pengő költséggel. Másutt 60—100 méter mélységből nyerhető megfelelő ivóvíz. Ilyen esetben a kút ára kb. 2000 Pengő. Községeink háromnegyed részében ez a víznyerési lehetőség adódott. A Tiszántúlon 143 Kerbolt L. : Egészség 1935. 124.; Wehli B. : Egészség 1930. 158.; Johan B.: Közegészségügy a városokban. A mai magyar város. Bp. 1938. 144 Johan B. : Népeü. 1938. 10. 447. ; Darányi Gy. : Egészség 1935. 80. ; Papp R. : Községfejlesztés 1936. I. 75.
