Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 87-88. (Budapest, 1979)
TANULMÁNYOK - Birtalan Győző: Adatok a két világháború között Magyarországon végzett szervezett egészségvédelmi munkáról, különös tekintettel az OKI tevékenységére
nagyközségek területén indult meg. 56 A világháborút követően szinte kizárólag anyaés csecsemővédelemmel, kisebb mértékben antituberkulotikus munkával és a fővárosban helyenként iskolaegészségüggyel foglalkoztak. Az anya- és csecsemővédőnői intézmény megszervezését az 1917. évi 135—840. B. M. körrendelet a Stefánia Szövetségre bízta. A Stefánia hálózat közpénzekből és társadalmi adományokból épült. Tevékenységét a centralizáció, jó adminisztráció, heterogén orvosi gárda jellemezték. A hatósági orvosokkal való hivatalos viszonyának kérdése nyitva maradt. A gyermekvédelmet az Országos Gyermekvédő Liga szervezte. Költségvetésének háromnegyed részét az állam fedezte, a többi társadalmi adakozásból származott. Az anyavédelmet a Stefánián kívül a szülészeti miniszteri bizottság irányította tekintélyes szervezettel. A gümőkór elleni mozgalmat a „Tuberkulózis elleni küzdelem Országos Bizottsága" illetve a megfelelő kormánybiztosság irányította. A társadalom némi támogatásával gondozókat létesítettek. Külön miniszteri bizottság foglalkozott a nemibetegség elleni küzdelemmel. Főleg a városokban szakrendelőket működtettek. Az OKI a falusi egészségügyi reformmunkára kapott megbízást. Mindezeket 1934-ig a Népjóléti Minisztérium formailag összefogta. Az egységes vezetés mégis hiányzott, különösen amióta a kisebb településeken is folyt a munka. Nem segítettek ezen az egészségvédelmi munkaközösségek, a különböző szakterületek összehangolói bizottságai sem. Általában az állami és a társadalmi egészségvédelem nem működött harmonikusan együtt. Abban is mutatkoztak a véleménykülönbségek, hogy mennyiben történjék az egészségvédelmi munka az önkormányzati szervek (helybeli hatóságok) útján. Nehezítette a helyzetet, hogy a közegészségügyi munka 36-féle törvényhatóságra tartozott. A sok szabályrendeletet sokféleképpen hajtották végre. Országosan tekintve, igazságtalanul egyenetlen volt az egészségügyi juttatások elosztása. A városok aránytalanul többet kaptak, mint a vidék. 1934-ben az anya- és csecsemővédelemre, tbc, iskolaegészségügyre a főváros egy lakosa évente 4 P-t kapott, a falusi lakos ápolással, gondozással együtt átlagban 60 fillért. A társadalmi anyagi erők jelentősége egyébként az egészségügy támogatásában az állami részvételhez képest az idő múlásával egyre csökkent. Az állam és a helyi szervek mind nagyobb részt kellett ebből vállaljanak. E problémák megoldására az egészségügyi munkák szakszerűségét és koordinálását kellett szorgalmazni. Az egészségügyi kormányzat abból indult ki, hogy a racionális egészségvédelmet nem lehet az emberi élet egy bizonyos szakaszára korlátozni; ki kell annak terjednie a csecsemő koron túl az iskolás és felnőtt korra is. Számos külföldi tapasztalat, a hazai igények, anyagi lehetőségek mérlegelése után úgy döntöttek, hogy a legfontosabb gyakorlati egészségvédelmi munkát vidéken a helyi viszonyokat és a családokat is jól ismerő, a komplex feladatkörre sokoldalúan kiképzett szakember, a Zöldkeresztes nővér végezze. Ennek a koncepciónak az érvényesítése azonban nem ment simán. A már régeb50 Keller L. : Népeü. 1926. 24. 1490.; Kovacsics S.: Népeü. 1926. és A Falu Könyvtára 29. sz. Bp. 1926.
