Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 87-88. (Budapest, 1979)
TANULMÁNYOK - Vida Mária: Az orvosi gyakorlat és a gyógyítószentek ikonográfiája a XIII—XIV. századi magyarországi falfestészetben
FOGADALMI KÉPEK A GYÓGYULÁSÉRT A falkép-festészetnél sokkal gazdagabb képet nyújtanak az 1400-as évek kezdetétől a főként felvidéki és erdélyi szárnyasoltárok táblaképei és faszobrai. Az 1910-es évek elején készült felmérés szerint Felső-Magyarországon 177 ép, 55 hiányos szárnyasoltár és 166 fából faragott szobrunk létezett; Erdélyben 38 ohár illetve oltármaradvány. 15 (Nem számítva az esztergomi Keresztény Múzeumba került oltárrészleteket.) Ezek az oltárok vagy oltárképek már gyakran fogadalomból készültek, a képmező alsó szélén a donátor illetve donátorpár a szenteknél jóval kisebb térdeplő figurájával. A falképfestészetben ez a fogadalmi jelleg ritka: esetleg a templomépíttető kegyúr (pl. Ják) alakja jelenik meg a falon. Csak a XV. század közepétől, valószínűleg a táblaképek mintájára, fordul elő egy jellegtelenebb „könyörgő" figura ábrázolása (Csetnek, ma: Stitnik). A reneszánsz idején kialakuló műfaj a festészetben a többnyire „ex voto" felirattal ellátott és konkrét évszámmal jelölt fogadalmi kép. Ezek a festmények szorosan kapcsolódnak a gyógyítószentek kultuszához, mivel funkciójuk a gyógyítás szolgálata volt. Egyrészt a gyógyulás vagy egy betegség elkerülése érdekében, másrészt a gyógyulás megköszönéseként — hálából! — készültek fogadalmi képek. Ezeken a képeken kiemelt helyen, általában középen ábrázolták a védszentet, akihez esedeztek; a kép alsó felére a fogadalomtevő illetve a gyógyulásra és megsegítésre szoruló személy figurája került. A XVII—XVIII. században terjedt el a műfaj; a fogadalomtevők főként búcsújáróhelyeken helyezték el képeiket más votívtárgyak, viaszból, fából és fémből készített beteg testrészeket ábrázoló kisplasztikák kíséretében. A XVI. század második felében megjelenő fogadalmi képek korai, de már előírásszerű ikonográfiái szerkezetű szép példái főként a pestis elleni patrónátus jegyében, Szt. Rókus és Szt. Sebestyén tiszteletére születtek. Az ismeretlen dél-itáliai mester „1599"-es évszámmal jelölt nagyméretű „Fogadalmi kép Szent Rókus és Szent Sebestyén pestis védszentekkel" című festményén (Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, lelt. sz.: 76.307. Vászon, olaj. 177,5X135,2 cm) egyrészt a sematikus ikonográfiái rend valósul meg, másrészt érvényre jut a reneszánsz ember- és természetszeretete. A két dimenziós szerkezetű festmény alsó részén egy földi, a felső részén pedig egy égi „jelenetet" láthatunk. Előtérben középen az ég felé tekintő, egymás felé forduló pestis védszentek : Szt. Rókus és Sebestyén alakja, mögöttük két oldalról a térdeplő, imádkozó donátorok : papok és polgárok, egy város védelemért könyörgő lakói. A felső égi jelenet szereplői a Szentháromság jelképe Szűz Máriával és Keresztelő Szt. Jánossal teljessé teszik a vallási világképet. A kép alján lévő rövidített feliratok — „DEO" (Deo Omnipotenti Patri), „EX VOT" — egyértelmű bizonyítékai annak, hogy fogadalmi képpel állunk szemben. A merev, szinte színpadias beállítású témát feloldja az itáliai cinquecento festészetét idéző, hegyekkel övezett városkép, amely éppen a festmény centrumába, a földi és az égi dimenzió közé került. íme egy város, amelyik Isten és földi „képviselői" oltalmába helyezte magát, hogy megmenekedjék a pestistől ! A donátorok ábrázolása főként a későgótikus táblaképeken, zömmel az 1500-as 15 Divald K.: Felső-Magyarország gótikus szárnyasoltárairól. Az Orsz. Magyar Szépműv. Múzeum évkönyvei HI. Bp. 1921—23. 20.
