Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 86. (Budapest, 1979)

KISEBB KÖZLEMÉNYEK - ELŐADÁSOK - Fazekas Árpád: Szabolcsi adatok a pestisjárványok történetéhez

több ezer folyamodványnak 1955-ben végzett feldolgozásakor Esze Tamás hadtörténész egyetlen, a pestisre vonatkozó adatot sem talált [17]. Jelzi ez a tény és egyben hiányosság, hogy milyen sok teendő és lehetőség is van még Szabolcs-Szatmár megyében az orvostörténelmi kutatás számára. Teljesen tájékozatlanok azonban mégsem vagyunk ezen időnek pestisjárványait illetően, mert a Megyei Levéltárban számos, a vármegyékhez küldött felsőbb utasítás megtalálható. így az 1709. november 26-án Mándok városában [!] tartott megyei közgyűlésen ismertetett királyi leirat [36] a pestis elleni védekezés felkészüléseiről intézkedett. Ugyanez volt a témája az 1711. július 5-i keltezésű [37] császári rendeletnek, amely a pestist még a következő módon nevezte: a) contagiosa lues, b) lues, c) contagium malum és végül d) contagiosum malum. A Demecser helységben 1712. július 30-án tartott congregatio comitatus feljegyzései [38] szerint a királyság számos helységében elterjedt a contagiosa lues (pestis). Sok nehézség mutatkozhatott a pestis elleni hatósági intézkedések betartásában, mert 1713-ban III. Károly megparancsolta [39] a már 1711-ben elrendelt előírások szigorú ellenőrzését. A járványügyi rendszabályok, illetve a kilátásba helyezett megtorlások nagyon kíméletlenek voltak. Kitűnik ez Károlyi Sándor megmaradt 1709—10. évi vesztegzár rendeletéből [20]: „Mivel a Tiszán túl való helységekben az dög igen eláradván az sok alá és fel járó dögös és pestises emberek miá. . .az megírt helységbeliek közül senki ne menjen az olyan dögletes helyekre, se pedig magokban ne bocsássanak olyan helyekről jövő embereket avagy csak leveleket is és semminemű kommunikációkat ne folytassanak, különben minden passusokon Tokajtól fogva alá a Tiszán mentében vadnak oly vigyázassál rendeltetett emberek, hogy az kiket olyanokat vagy menni, vagy járni tapasztalnának, mindjárt levágattassanak és megégettessenek." A közállapotok mindezeknek megfelelően lesújtóak voltak. Az „Adalékok Máramaros történetéhez" c. munka (nagysomkúti Pap József, 1909., Máramarossziget) így írta le az 1709. évi felső-magyarországi pestist: „Sok helységből kiholtanak az emberek; csak a bolygó és tévelygő marha által tapodtatnak a vetések. Annyira elszaporodtak a zsiványok és útonállók, hogy Rákóczi megengedte a vármegyének, hogy minden faluban felállíthassák a falu botját" (ti. az akasztófát) [26]. Összhangban van ezzel, ahogy Kelemen Sámuel Didák (1683—1744), a székely származású ferences szerzetes 1710-ben Nagybányára érkezésekor beszámolt úti tapasztalatairól: „Romok, üszkös néptelen falvak, hihetetlen nyomor, teljes lelki elvadulás a tömegekben, őrjítő félelmet előidéző és alattomosan keletkező, majd teljes erővel pusztító pestis." Kelemen Didák [49] különben Károlyi Sándor kuruc generális bizalmi embere volt, akinek tudósításai révén Károlyi gyorsabban tehette meg járványellenes intézkedéseit (pénzsegély, orvosságok szétküldése). Tény az is, hogy Kelemen Didák ápolta Nyírbátorban és Nagykárolyban a pestises betegeket, „egyidőben volt lelki és testi orvos", amikor majdnem mindenki elfutott a pestises betegektől. Kapcsolatban volt ez azzal, hogy Eperjes minorita főiskoláján tanult, amelynek temploma ún. kórházi templom (ecclesia nosocomialis seu hospitalis) volt. A pestis borzasztó pusztítása lemérhető Nyírbátor lélekszámának alakulásából: 1648-ban Nyírbátor lakossága kb. 970 fő volt (227 jobbágy és 15 nemesi család), 1715-re már 340 főre apadt a lakossága. Tény ugyanakkor, hogy a nép a pestist évszázadokon keresztül egyformán füvekkel, vöröshagymával és kuruzslószerekkel pró-