Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 83-84. (Budapest, 1978)
SZEMLE KÖNYVEKRŐL - Schröder, E. (Hsg.): Faktoren des Gesundwerdens in Gruppen und Ethnien (Grynaeus Tamás)
között olyan különleges — európai számára alig követhető — erőtér alakul ki, melylehetővé teszi a beteg gyógyulását. A gyógyítás-gyógyulás szerintük nem a fizikai állapotjavítása orvosi beavatkozással, hanem a sámán segítségével helyreáll a látható és láthatatlan világ egyensúlya, a beteget visszahelyezik a Gamab alkotta „rend'"-be. Véleménye szerint a samanismus szociológiai módszerekkel-fogalmakkal nem érhető meg, ha így tennénk, ez csak egy más jellegű kultúra mértékeinek ráerőltetése, európai ethnocentrismus, a gyarmatosítás és imperializmus merészségéből fakadó, tudományos téren megnyilatkozó neokolonializmus lenne (!!). Egyes szociális funkciók csak a kérdéses nép vallási fogalmai-világképe felől közelíthetők meg és magyarázhatók. J. Sterly hazánkban is ismert új-guineai gyűjtéséből gonoszűző gyógyító eljárás filmfelvételét mutatta be. A kialakuló vita jórészt a betegségfogalom körül forgott. Ha egyáltalán beszélhetünk elvont betegségfogalomról, betegségtudatról, az csak az egyén, ill. a közösség félelmével mérhető: minél jobban félnek valamitől, annál inkább tartják betegségnek. Apai és anyai törzsének betegségekkel szembeni homlokegyenest eltérő magatartását vázolta Kapapa. Előadása ismét fölszította a vitát, vélemények harcát a központi kérdések körül: mi a betegség, milyen az egyén és a csoport reakciója a szenvedésre? A vita során oda lyukadtak ki, hogy bizonyos folyamatok nem magyarázhatók természettudományosan, illetve a mi európai fogalmainkkal; nem tartható a természetes—természetfölötti ellentétpár sem. S a betegség a vizsgált közösségekben nem természettudományos, hanem szociálkollektív, sőt szocio-ökonómiai fogalom (a szociál-kollektív, ill. szociálökonómiai viszonyok határozzák meg); a normalitás fogalmát a csoport definiálja. Tovább általánosítva: a gyógyítás-gyógyulás folyamatában a megbomlott egyensúly helyreállítása és a közösségbe újra-beilleszkedés a lényeg, ezt a föntebb jellemzett eszközökkel, vagy (nálunk) psychotherápiával egyaránt el lehet érni. Lényeges különbség azonban az, hogy míg nálunk a betegség megnevezésével, fogalmi rendbe illesztésével veszik el annak félelmességét, addig a primitív közösségekben a szociális viszonyokkal definiálják („ki okozta?"). Rudnitzki és Huber családtherápiás tapasztalatukból mutattak ki egy, primitív viszonyokkal párhuzamba állítható példát (tabu megsértése, ennek hatása az érintett egyedekre). Véleményük szerint a (vonatkoztatási) csoport reagálása gyógyító hatású, főleg ha a betegségfolyamatban érintettnek érzik magukat és a gyógyulás érdekében együttműködnek. A göttingeni ethnografus professzor R. Schenda meglepő módon visszakanyarodik a „gesunkenes Kulturgut" már régen elavult szemléletéhez, azt állítva, hogy a mai népi orvoslás (lehet, hogy a német népi orvoslás igen, bár ez is valószínűtlen; az általánosítás azonban mindenképpen helytelen! Ref.) korábbi századok gyógyító könyveire és füzeteire, végső fokon az arab—görög empirikus medicinára vezethető vissza. Másik lényeges tétele: a népi orvoslás („die volksmedizinische Subsysteme") „elvonási tünet": ott él, ahol a hivatalos orvosi ellátás mennyiségi vagy minőségi szempontból nem kielégítő (ez utóbbin a nem személyes, nem humánus, túlracionalizált-standardizált kezelést és a totalis intézményeket érti). Szerinte a „deviáns gyógyíió magatartás" (furcsa kifejezés; a beteg nem-hivatalos orvoshoz fordulását jelöli evvel) okai, alapja:
