Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 83-84. (Budapest, 1978)
FÓRUM - Benedek István: Semmelweis betegsége
a támszövet annyira duzzadt, hogy helyenként vaskosabb a velőnél, néhol zsírosan elfajult. A gerendák duzzadtak, bennük maghalmazok és amyloid szemcsék. A velő is tetemesen duzzadt, támszövettel telített, a tengelyszalag (Achsenzylinder) zsírosan szétmállott, helyén kolloidszerű üveges és elzsírosodott kötőszövet. Az idegszálak nem sorvadtak, elzsírosodott véredényekkel vannak körülvéve. A központi csatorna 5sszenőtt. A hátsó ideggyökök tapadási helyén erős támszövet-szaporulat. A véredények tágultak, zsírtartalmúak, a vékonyabbakban gömbölyű, de inkább ágasbogas vértestecskék vannak, a vastagabbakban homályos, dörzselékszerű, egynemű tömeg, az ér falához tapadva. Összefoglalás: Az agyfélteke velőlécezetének (Markleiste) és kérgének tágulatos /éredényei hyperaemiásak, zsírosan elfajultak, magtúltengést (proliferatio) mutatnak. Az idegrostok ritkultak, közöttük kötőszöveti hálózat keletkezett. Megnövekedett a szövetközi (interstitialis) sejtmagok száma a kéregállományban. A belső rétegek egyes dúcsejtjei felpuffadtak, szétmálltak. Vérbőség, elzsírosodás és magtúltengés a ágyburok véredényein és szövetében, hasonlóképp a gerincagy véredényein, a hálóza:os szerkezet utólagos duzzadásával. A gerincvelő megvastagodott, a központi csa:orna elfolyósodott, a támszövet másodlagosan elzsírosodott, a velőrostok kolloidosan elfajultak, kivált a hátsó kötegekben. Ennyi. Diagnózist ebből felállítani nem lehet, de mint nyomban meglátjuk: még ez i bizonytalan kép is segítséget nyújt a kórkép meghatározásában. Az idegsejtek pusztulása, puffadása, az erek szakadékonysága, az üvegszerű elfajulás, és különösképpen a támszövet (glia) feltűnő túltengése rendszeresen megtalálható a pp kórizövettani képében. A gerincvelő alsó szakaszán feltűnő nagy glia-szaporulat érthetővé eszi Scheuthauer fogalmazásában a degeneratio grisea-t, amit a későbbi kórbonctani egyzőkönyvek is átvesznek. XI. A PARALÍZIS KÓRBONCTANI KÉPE Ha az ember fáradságot vesz magának ahhoz, hogy a pp-vel foglalkozzék, mihamar i következő felismerésekre jut: /. Az utóbbi fél évszázadban a gyógykezelés meglehetősen elváltoztatta a :órkép lefolyásának módját — miként a többi elmebajét is —, ha tehát núlt századbeli betegséget akarunk diagnosztizálni, nagyobb súlyt kell feketnünk a régi könyvek adataira, mint az újakéra. Nem kívánom ezzel az új ismeretek nellőzését, de nem osztom azoknak a felfogását, akik „elavultság" címén szemet lunynak azoknak az embereknek a beszámolói fölött, akik még tömegesen és eredeti ormájában látták azt a kórképet, amely ma ritka is, más formát is öltött. Haszonnal orgattam a múlt századból Duchek (1855), Spielmann (1855), Bolyó (1863) írásait, ik közül Bolyó a nagy tapasztalatú Heinroth intézetének anyagát ismerteti; valamint leheuthauer már idézett munkáját. Legalaposabb leírást Moravcsik (1914), Kraepelin 1916), Entz (1928) és Sarbó (1928) munkáiban találtam. Természetesen átnéztem a nodern pszichiátriai és kórbonctani kézikönyveket is; ezek közül kiemelem Nyirő és laranghy tankönyveit, mivel ők cáfolják Semmelweis paralízisét, noha az ő leírásuk is zt a diagnózist támasztja alá.
