Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 83-84. (Budapest, 1978)

FÓRUM - Benedek István: Semmelweis betegsége

Ezzel párhuzamos az érzelmi-indulati életének megváltozása. A korábban életvidám ember komor lett, visszahúzódó, ingerlékeny, majd hangulatában rendkívül labilis: a dühöngésig felizgatja magát, majd könnyekig elérzékenyül, kétségbeesett letargiából hirtelen gyermeteg kedélyességbe csap át. Schürer igen jó leírását adja ennek a lelkiállapotnak a kortársak és főként az özvegy beszámolója alapján, aki azt is hozzáfűzi — és ez igen jellegzetes —, hogy „viharos felindulásaihoz, excentrikus viselkedéséhez fokról fokra hozzászoktunk..." Baráti társaságban is egyre elviselhetetlenebbé vált: mindenkiben ellenséget szimatolt, a legcsekélyebb ellentmondásra felcsattant, átkozódásától zengett a ház, és amikor Markusovszky csillapítani próbálta, haragjának villámait az ő fejére szórta. Az utcán vadidegen ifjú párokat megállított és nagy rémületükre prédikálni kezdte nekik a gyermekágyi láz veszedelmeit... De „dennoch ahnte niemand Böses" — a környezete megszokta a bolondériáit, a diákok a háta mögött kinevették, a kollégák pedig behunyták a szemüket, hogy ne lássák, amit már nem lehetett nem látni. Tudniillik nem lehetett nem látni a testi elaggást, ami pár év alatt öreg embert csinált a java korabeli Semmelweisből. A rendelkezésünkre álló arcképek sorozata évről évre mutatja a leromlást: három év alatt hozzávetőlegesen tizenöt évnyit öregedett. Utolsó arcképén még azt is látni véljük, hogy arcvonásai elmosódottak, mint a paralitikusoké általában — de ahhoz nem elég tiszta a kép, hogy ezt biztonsággal állíthassuk. A testi tünetek közé tartozik az is, hogy egy idő óta a járása bizonytalanná vált, egyik lábát húzta (dysbasia). Felmerült egy 1864-ből származó könyvtári jegyzék kézírása alapján, hogy Semmelweisnek esetleges paralitikus írászavara (dysgraphia) is volt, de minthogy egy házi használatra készült piszkozaíról van szó, és a helyesírás egyébként sem volt Semmelweisnek erős oldala, a dysgraphia bizonyítottnak nem tekinthető. A felsorolt prodromális, a leépülési tünetek nem specifikusak, más kórkép esetén is felléphettek, de valamilyen krónikusan progrediáló idegrendszeri folyamatot feltétlenül jelentenek, és mindenek közt leginkább a pp fennállását valószínűsítik. VI. A BETEGSÉG KITÖRÉSE Az 1865 nyarán június-júliusban lejátszódó eseményeket Bókai anamnéziséből, Fleischer emlékbeszédéből, az özvegy későbbi nyilatkozataiból, Schürer közléséből és különböző mendemondákból rekonstruálhatjuk. Ezzel kapcsolatban két dolgot kell előrebocsátani. Egyik az, hogy a felsorolt források egyike sem teljesen megbízható. Másik az, mennyire különös, hogy egy ilyen jelentékeny eseményt — az ország egyetlen egyetemén működő professzor, európai hírű tudós bécsi elmegyógyintézetbe szállítását — ilyen bizonytalan közlésekből kell egy évszázad múltán rekonstruálni; mennyire különös hogy senki sem tartotta szükségesnek annak idején írásban rögzíteni az eseményeket. Annyira különös, hogy nem is lehet véletlen; oldalágról ez is hozzátartozik a betegség diagnózisához, mint annyi más homályos és kényes tényező. Legvalószínűbb, hogy június közepén tört ki az elmebaj. Az özvegy egy hónappal későbbi dátumot ad meg (július 13), amikor egy ismerőshöz készültek látogatóba