Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 83-84. (Budapest, 1978)

FÓRUM - Benedek István: Semmelweis betegsége

zajló végstádium vitte el 1865 nyarán; a végkifejletet az alapbetegséghez társuló sepsis gyorsította. A „betegség kitörésén" általában a harmadik szakasz kezdetét szoktuk érteni, mert ekkor valóban „kitört" az addig fokozatosan fejlődő baj. IV. A PRODROMÁLIS STÁDIUM Amikor Semmelweis hozzáfogott könyvének írásához, elmezavarnak semmi jelét nem mutatta, ellenben amikor 1860. augusztus 30-án az Előszó megírásával befejezte a könyvet, és gyors egymásutánban megírta Nyílt leveleit, az elmebaj jelei már jól láthatók. A könyv második — lényegében fölösleges — vitatkozó felében mutatkoznak először a kóros jegyek, az utolsó Nyílt levélben kulminálnak, ezért a prodromális szakot 1860/62-re datálhatjuk. A „prodromum" a betegség kitörését megelőző jeleket, a még nem kifejezetten elmezavart, de a szakember számára már kórjelző tüneteket jelenti. Az alant felsorolásra kerülő jegyek egyenként nem volnának sem feltűnők, sem kórjelzők, összességükben azonban az idegrendszer megbomlásáról árulkodnak. Az eseményeket, illetve Semmelweis szövegét minden olvasó által ismertnek tételezve fel, példák nélkül röviden összefoglalom a legfontosabb prodromális kórjegyeket. /. Ingerlékenység. Özvegyének utólagos beszámolója szerint ez idő tájt rendkívül izgatott volt, éjszakákon át nem aludt, szobájában fel-alá járva hangosan fogalmazta az ellenfeleknek szánt válaszát. 2. Hangvétel. Hogy a vitairatok hangja éles, gúnyos, támadó, ez természetes, Semmelweis azonban messze túlmegy a megszokott vitastíluson. Ellenfeleit — még az általa nagyra tartott Sieboldot is — gyilkosnak, Nérónak nevezi, szenvedélyesen sértegeti, tudatlanságukat vagy hamisságukat kendőzetlenül a szemükbe vágja, ami nagyon tiszteletreméltó egyenesség ugyan, de nem ok nélkül keltett világszerte visszatetszést. Ha ép ésszel méri fel helyzetét, tudnia kellett volna, hogy ilyen harcmodorral nem érhet célt. 3. Formai stereotipia. Ugyanazokat az érveket ismétli megszámlálhatatlanul. Épeszű ember tudja, hogy ha érvelése hatástalan volt első, második, harmadik alkalommal, akkor negyed- vagy ötödszörre sem lesz hatásosabb; új érveket keres vagy elhallgat. 4. Kóros fixálódás. Ez a legjelentősebb stigma, nemcsak a betegsége, hanem a tan szempontjából is: nem jut túl az 1847-es bécsi élményen, nem használja fel saját új tapasztalatait, nem vesz tudomást a világ haladásáról, az időközben kibontakozó — őt igazoló — bakteriológiai eseményekről, nem tud elszakadni az elavult Liebigelmélettől (amint elsőként Székely Sándor kimutatta 1967-ben), nem találja meg a „contagium animatum"-ban az aszepszis korszerű értelmezését — átengedve ezt a dicsőséget a nála sokkal szerényebb képességű Listernek. Csak a betegsége tehette ily korlátozottá, máskülönben korlátoltnak kellene tartanunk. 5. Statisztikománia. Miközben osztályán időnként 0-ra csökkenti a puerperális halálozás %-át, és eredményesen tud aszeptikusán operálni, érvelésül nem ezeket az adatokat használja fel, hanem megszállottan készít évszázadokra visszanyúló statisztikai kimutatásokat idegen intézetek megbízhatatlan adataiból, amelyek semmit sem