Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 83-84. (Budapest, 1978)

LECTURIS SALUTEM - Antall József: Semmelweis betegsége és halála (magyar és német nyelven)

menyének tudták be. Emellett mindenütt megemlítették, de a halál okától függetlenül, Semmelweis élete utolsó heteiben megállapított „elmezavarodottságát". A pyaemia okaként az elmegyógyintézeti brutális bánásmód először csak 1906-ban jelent meg: a Gyógyászat arra hivatkozott, hogy az időközökben elhunyt Machik Béla, aki 1865ben az elmegyógyintézet orvosa volt, közvetlenül tudott erről, s másoknak el is mondta. E többedik kézből szerzett hírt — mely a cikk szerint a tragikumot még „borzasztóbbá" tette — már Korbuly György cáfolta az Orvosi Hetilapban megjelentetett cikkében (1940). A halál okával kapcsolatban mindjárt felmerült — és a mai napig is megvan — a tapintat és a valóság bemutatását hangsúlyozó ellentétes szemlélet közötti különbség. Olyan vélemények hangzanak el, hogy minek a betegséggel és a halállal annyit foglalkozni, amikor senki előtt sem lehet vitás ma már a Semmelweis-doktrína igazsága és helyessége, nem része a tudománytörténeti helye meghatározásáért kifejtett tudományos tevékenységünknek. Mások szerint a betegség és halál körülményei nemcsak részét képezik a Semmelweis-kutatásnak, hanem alapvető problémáját jelentik. Természetesen ezen belül ütköztek meg elsősorban az ellentétes álláspontok. Az egyik oldalon Semmelweis elmebetegségének (a paralysis progressiva feltételezésének) az elvetésével, az elmebaj bélyegének a letörlésével, mintegy a nagy tudós rehabilitálását tűzve ki célul, összegezték a rendelkezésre álló tényanyagot. A másik oldalon éppen az indokolatlannak és szükségtelennek érzett tapintat elvetésével, a betegségkutatást az orvostörténelem részének tekintve, a valóság feltárását és teljes bemutatását vélik szükségesnek. Sőt az életmű megítélésében, a belső tudományos fejlődés elmaradásában, a megrekedésben, az újabb felfedezések figyelmen kívül hagyásában, az annyi ellenséget szerző és bizonyos mértékig a saját elismertetését akadályozó „harcmodorban" is vizsgálatra méltónak vélik a betegség és halál körülményeinek pontos megismerését, a „történeti diagnózis" felállítását. Megítélésünk szerint a felsorolt álláspontok: a betegség és halál kérdéseinek mellőzése; a bizonyíthatatlannak vagy nem egészen bizonyítottnak a segítségével a betegség tapintatosabb bemutatása; illetve a teljes igazság részletes és elemző feltárása — mind tisztességes szándékúnak és becsületesnek tekinthető önmagába véve. Hol kezdődik a becsületes határ átlépése? Ott, ahol bizonyított és feltárt forrásokat mellőzve hamis értékelésnek adnak helyet. Akkor, amikor bizonyíthatatlan feltevéseket bizonyított tényékként mutatnak be. Amikor teljesen bizonyíthatatlan, nem bizonyított állításokkal hamis színben tüntetnek fel tudományos kérdéseket vagy vádolnak meg alaptalanul Semmelweis-kortársakat. Értékelésünk rendje csak az lehet, ha megállapítjuk az egyértelműen bizonyított, az egyértelműen elvethető; valamint a rendelkezésre álló forrásanyag alapján valószínűsíthető feltevés és a logikai kombinációk sokrétű elképzelése közötti különbséget, s ezeknek ilyenekként való bemutatására vállalkozunk. Az a kérdés, hogy mely korban mit érzünk nyíltan tárgyaihatónak vagy tapintatosan elhallgatandónak inkább etikett mint etika kérdése; ebben nem a tudományos metodika, hanem a korbeli „jóíziés" a mértékadó. Ugyanez vonatkozik a reklám-hajhászó, zsurnalisztikái fordulatokkal megírt munkákra is. A tudományos korrektségre és kinek-kinek a korhoz, korosztályához illeszkedő, saját szakmai etikettjére számíthatunk, amikor egy ilyen régóta vitatott kérdésben, Semmelweis betegsége és halála kérdésében helyet adunk az ellentétes állásfoglalások kifejtésének.