Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 82. (Budapest, 1977)

KRÓNIKA

DIÓSADI ELEKES GYÖRGY (1905—1977) Az orvostörténetírásnak vannak nagy összefoglaló egyéniségei, mint Weszprémi, s vannak szerényebb, de igen szükséges munkálkodói. Ezek közé tartozott Diósadi Elekes György, aki 1977. június 27-én költözött el közülünk örökre. Apró mozaikokat szedett össze a magyar orvosi múltból, ám azokat bárki építse be egy nagyobb freskóba, a felkutató névjegyének rajta a helye. Sárospatakon, a protestáns szellem egyik végvárában született 1905. március 10-én. Édesapja a híres főiskola tanára volt, megalapítója az angol internátusnak, a nagyenyedi kollégium mintájára, ahol diákoskodott. György fia a középiskolákat Patakon végezte, majd beiratkozott a fővárosi Tudományegyetem orvosi karára, orvosdoktori oklevelét 1922-ben szerezte. Végzés után a Bálint-klinikán gyakornok, itt került közeli ismeretségbe, majd barátságba Fornet Bélával, aki a fiatalon elhunyt Csiky profeszszor belgyógyászati katedráját kapta meg Debrecenben. Vele jött a nagyerdei klinikára Diósadi Elekes György. Az alföldi város történelmi atmoszférája hamar megihlette, s a belgyógyászat mellett végleg eljegyezte magát az orvostörténelemmel. A genius loci találkozott a szellemi konstitúcióval. Hiszen Debrecenben főorvoskodott a magyar orvostörténet legfőbb kútforrásának óriási érdemű szerzője: Weszprémi István és itt született a kortársorvostörténetírás nestora: Magyary-Kossa Gyula. Debrecenben 1930-ban megindult az „Orvosok és Gyógyszerészek Lapja", amely 1937-ben Orvostörténelem c. melléklettel gazdagodott, s a szerkesztője természetesen Elekes György lett. Két évfolyamot ért meg, de megérte. Főképp szellemi nyereségként. A szerkesztő-szerző természetesen elsősorban a debreceniekkel foglalkozott. Különösen Weszprémi, Hatvani és Szentgyörgyi József személye érdekelte, lehetőleg mindig eredeti források alapján, de közölt nekrológokat, könyvismertetéseket és orvostörténeti híreket is. Fóruma volt még a „Debreceni Szemle", a „Népegészségügy", a „Budapesti Orvosi Újság" és természetesen az „Orvosi Hetilap". Németnyelvű szakcikkeiben főleg a pneumoduodenális vizsgálatokkal foglalkozott. (A Fornetklinikán szerezte meg a belszakorvosi képesítést, majd az egyetemi magántanárságot.) A II. világháború kitörésekor behívták katonának, orvoszászlósként főleg a kiütéses tífuszban megbetegedetteknek a saját liquorával történő gyógykezelésével kísérletezett. A doni katasztrófát testileg épségben, de lelkileg összetörve vészelte át.