Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 82. (Budapest, 1977)
ADATTÁR - Vida Tivadar: Bél Mátyás kézirata a magyarok öltözködéséről és erkölcseiről
Az 1. szakaszban mindössze közvetett orvostörténeti vonatkozások találhatók. Az egyik a 4. §-ban, ahol a gatyának nevezett alsóneműről ő is megírja, amit később Weszprémi, hogy „e ruha [darab] neve mutatja, hogy a hunok a gótoktól kapták azt. ... Mintegy gót ruhának, azaz gotyának, később nyíltabb szájmozgással gatyának mondták. A magyarok ugyanis, mint sok egyebet, bizonyos ruhafajtákat is azoktól a népektől vettek át, akiket legyőztek." Weszprémi a Succincta IV. kötetében nem rá hivatkozik, hanem egy Töppelt nevű szerző ,, Origines et Occasus Transiluanorum" c. 1762-ben Bécsben megjelent könyvére. O Zamojskinak a magyarok eredetéről írt munkáját idézi, amely viszont Atbicusra, Zsigmond császár és magyar király orvosára hivatkozik. A prágai érseknek kiszemelt orvos ,,De complexionibus gentium" című könyvében említi a hunok és gótok összecsapását a Duna valamelyik pannóniai gázlójánál. Ennek a leírásánál esik szó a gótok alsó- vagy mezei ruhájáról, „melyet a hunok gothia-nak (gadgya) hívnak"? Weszprémit a sok utalás bizonytalanná tette. Pár lappal odább megírja: ,,. . . jóbarátunkat és hazánk egyik képzett történészét megkérdeztük, mit tartsunk a gótok nevének. .. a magyar gatya szóból való . . . eredeztetéséről". A jóbarát talán az e csillagos jegyzet végén megnevezett Cornides Dániel, aki „kijelentette, hogy a tréfák közé kell sorolni" ezt a különös szófejtést. 4 Valószínűleg hasonló a tudományos értéke a dolmány szó és ruha eredeztetésének a török szókincsből 0 , illetve a dalmatica-ból, azaz a „dalmát ruhából" (Bél 5.§.). Az övről szóló 6. §-ban Gelliust idézve említi a szkítáknak azt a szokását, „hogy szorosan körülkötötték szalagokkal a hasukat, hogy hosszabb ideig tűrjék el a z éhezést". Tüstént hozzáteszi azonban: a mieink már nem szenvednek többé ettől a babonától, mindazonáltal övezik magukat, noha inkább kissé tágan, mint szorosan". A kézirat II. részének tárgya: „A magyar erkölcsök és szokások". Az I. §-ban Besoldust oa idézi Bél Mátyás: „Amint Besoldus mondja, minden egyes tájnak van mintegy veleszületett, sajátos lelkülete vagy jellege, azaz géniusza". Ebből következteti, hogy a tájak lakóinak a természete is részesül ugyanezen lelkületből. „Szabad azt vélnünk — írja ennek alapján —, hogy Magyarország mérsékelt talaja mértékletes szellemeket is nevel." A II. §-ban a magyarokat közepesen forró és nedves vérűeknek minősíti, akik „éppen ezért ugyanúgy bővelkednek szellemességben, mint éles és jó szimatú ítélőképességben. Könnyen találják meg és nehézség nélkül különböztetik meg [a valóságot]". Nem nehéz itt észrevennünk a régi humorálfiziológiai nézetek utóéletét. A többi nemzetijellemvonás sommája majdnem az „extra Hungáriám non est vita" világszemlélete Bélnek következő szavaiban: „Ennél az életnél nincs régibb, nincs igazságosabb s végül nincs kellemesebb". Egészségügyi szempontból érdekes, amit a részegségről ír: ,,... a valóság, hogy a 3 Weszprémi István: Magyarország és Erdély orvosainak rövid életrajza. IV. Bp. 1971, 265. 1 I. m. 269, 273. 5 1. m. 271. 5a A jogi doktor és tanár Ch. Besold 1577-ben született Tübingen, 1640 után halt meg. Fő műve: Synopsis rerum ab urbe condita gestarum usque ad Ferdinandi impérium. Ch. G.: Jöcher: Allgemeines Gelehrten-Lexikon. Leipzig, 1750. Bd. I. 1049—50.
