Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 81. (Budapest, 1977)

FOLYÓIRATOKBÓL - Rivista di Storia della Medicina, 1975 (Kapronczay Katalin)

Tehát a kor orvosai nemcsak hogy azonos kezelési módokat írtak elő mindkét nem számára, de a férfit is, a nőt is reproduktív rendszerük terminusaiban szemlélték. A nőt „reproduktív szervezete foglyának", a férfit funkciótlan genitourináris szervei előre látható eredményének tartották. A 19. század második fele az orvoslás számára nagy jelentőségű felfedezések sorát hozta. Mégis amikor szexuális problémákkal kerültek szembe, akár a legtekintélyesebb orvosok is a 18. századi elméletekre támaszkodtak. Annak hite tette őket a születésszabályozás ellenzőjévé, hogy a szexuális túlhajtás — ami a születésszabályozás szükségszerű eredménye lenne — debilitást eredményez. Az emberi szexualitással szembeni teoretikus értetlenség lehetetlenné tette, hogy a nemek között különbséget tegyenek a gyógykezelés terén. Alix Handelsman: Der ganzen Artzenei. (72—73.) Johann Dryander 1542ben Frankfurtban megjelent könyvének címlapképét elemzi és magyarázza. Buzinkay Géza RIVISTA Dl STORIA DELLA MEDICINA — 1975 Anno 19., No. I. Busacchi, Vincenzo: Uinstruzione dei ciechi, probléma sociale ed i suoi precursory lo spirito antiveggente di G. Cordana e Lana-Terzi — (3—19.) A vakok oktatása, szociális körülményeik rendezése mindig komoly problémát jelentett. Olaszországban a második világháború után mintegy 30 000 vakot tartottak számon. 1923-ig tulajdonképpen semmilyen hivatalos szerv nem működött Olaszországban, amely a vakok és csökkentlátók helyzetével foglalkozott volna. Ekkor alakult meg az „Unione Italiana Ciechi", amely megszervezte a vakok oktatását is. Eddig legfeljebb 1 — 1 sérülttel foglalkoztak egyénileg, az eredmény ennél fogva nagyon rossz volt. Annak ellenére, hogy az írás-olvasás lehetősége többnyire hiányzott a vakok életéből, mégis a legintelligensebbek a csökkent képességűek között. Ennek bizonyítására számos példát hoz fel a szerző a tudományos és művészeti életből. A vakírás megalapítójának Braille-t tartják, de a kutatások bebizonyították, hogy előfutárai voltak a gyógypedagógiában, ő csak tökéletesítette a módszert. Girolamo Cardano (1501 — 1576), aki az orvosláson kívül alkímiával, asztrológiával és matematikával is foglalkozott, 1550-ben megjelent „Opera omnia" c. művében részletesen írt a vakokról. Úgy tartotta, hogy a hiányzó képességet a többi érzékszerv nagymértékű fejlesztésével lehet pótolni. Ilyen módon — bár csak hozzávetőlegesen — lehetővé válik a környezet megismerése. A legfontosabb segítségnek a tapintást tartotta, ezért egy tapintáson alapuló rendszert dolgozott ki, amellyel megteremtette számukra az olvasás lehetőségét. Tulajdonképpen csak anyagában különbözött a Braille-féle módszertől. Cardano egy bronzlapos asztalkát képzelt el, amelybe belevésik a betűk jelét. Egy idő után annyira belerögzül a jelek formája a sérültek tudatába, hogy képesek leírni azokat. Sok időt szentelt annak, hogy módszerét elfogadtassa és eredményeket tudjon felmutatni. Gyógypedagógiai munkássága során nemcsak vakokkal, de süketnémákkal és értelmi fogyatékosokkal is foglalkozott. Francesco Lana-Terzi (1631 — 1687) bresciai páter továbbfejlesztette Cardano elképzelését és kidolgozta azt a rendszert, miképpen lehet a vakírást megtanítani. Ő is foglalkozott a süketnémákkal, rámutatva arra,