Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 80. (Budapest, 1976)

TANULMÁNYOK - Engelhardt, Dietrich v.: Du Bois-Reymond „Über die Grenzen des Naturerkennens" — egy 19. századvégi természettudományos vita (német nyelven)

végső soron a mechanikával megmagyarázható. A természettudományos haladás célja Du Bois-Reymond szerint egy olyan matematikai formula, amelyből levezethető a világ összes, múlt- és jövőbeli állapota. E cél maradéktalan elérését Du BoisReymond — éppúgy mint már annak idején Laplace — nem tartotta lehetségesnek, csak aszimptotikus megközelítését. Vallotta, hogy az életjelenségek a jövőben kielégítő módon levezethetők lesznek a mechanikából, sőt a tudomány képes lesz az élet előállítására. Az áthághatatlan határt nem élő és élettelen, hanem erő és anyag, ill. tudat és anyag közt látta. Elvetette az atomizmust, mert az atomok szerinte egy tőlük független erőprincípium közbejötte nélkül csupán tehetetlen halmazt alkotnak; de a puszta dinamizmust sem fogadta el, mert az erő csak egy már eleve adott tömegszubsztrátumon fejtheti ki hatását. A „mozgó anyag" csak mint máshonnan le nem vezethető föltételezés szolgál a természetismeret alapjául. Éppen ilyen transzcendensnek (itt a. m. a megismerésünk határán túlinak) tartja Du Bois-Reymond az anyag és tudat viszonyát. A tudat szerinte nemcsak egy adott korban nem vezethető le anyagi feltételekből, hanem ez a levezetés a természettudománynak elvileg soha nem is sikerülhet. Du Bois-Reymond elismeri: számos olyan anyagi folyamatot, amely tudatjelenségekkel áll kapcsolatban, ilyeneket befolyásol vagy ilyenek befolyása alatt áll, a természettudósok már megvizsgáltak és felderítettek s ezen a téren a jövőben is nagy előrehaladást fognak tenni. Magának a tudatnak ténye azonban, a sajátos tudatformák keletkezése és belső folyamata ezzel még nincs megmagyarázva. A természettudományos haladásnak tehát határt szab az „Ignorabimus". Du Bois-Reymond beszéde (1872) nagy visszhangot vert Németországban és külföldön egyaránt, nemcsak természettudományos, hanem filozófiai és teológiai berkekben is. Az érdeklődés azonban korántsem volt olyan általános, mint fél századdal azelőtt, a német idealizmus és romantika korában a hasonló kérdések iránt. A Du Bois-Reymonddal szemben állást foglaló természettudósok közül elsősorban Haeckel és Nägeli érdemel figyelmet. Haeckel 1877-ben reflektált „A mai fejlődéselmélet viszonya az össztudományhoz" c. előadásában Du Bois-Reymond „szánalmas Ignorabimusára", s azzal érvel, senki sem mondhatja meg előre, hogy az emberi szellem bámulatos további fejlődése során még milyen határait fogja áthágni a természet megismerésének. Anyag és tudat viszonyának problémáját úgy oldja meg, hogy az atomoknak és a sejteknek is valamiféle „lelket" tulajdonít. A sejtlélek szerinte az atomiélekből keletkezett, és aztán a lassú fejlődésnek számtalan fokozatán át emberi lélekké küzdi fel magát. A mozgást és az érzékelést — a testi és a szellemi világ e két alapjelenségét — Haeckel identifikálja. A monista fejlődéselmélet pedig mint alaptudomány „össztudománnyá" (Gesamtwissenschaft) egyesíti a természet- és a szellemtudományt. Haeckel gondolatmenete azonban azt az érzést kelti, hogy a monizmus ideológiai védelmét fontosabbnak tekintette, mint az ismeretelméleti kérdések megoldását. Nägeli már nem kerüli el az ismeretelméleti vitát, s bár elismeri, hogy a természet — térbeli határtalansága és időbeli végtelensége miatt — mint egész megragadhatatlan, tehát megismerhetetlen, Du Bois-Reymond „két határát" mégis elutasítja. Két okból is. Egyrészt — Haeckelhez hasonlóan — az organikus erőkkel analóg erőket tulajdonít már a szervetlen természetnek is, így az elemektől és kristályoktól a növényi és állati „lelken" keresztül zökkenőmentes fejlődési út vezet az embrionális és