Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 75-76. (Budapest, 1975)

JUBILEUM - Farádi László: A magyar orvosképzés és továbbképzés 30 éve

nulmány, amelynek során az orvos- és a sebészképzést egyesítették. 1806-ban az orvos-, sebészképzés idejét 5 évre emelték. 1875-ben kötelező szigorlati rendszert vezettek be. 1901-ben az 5 éves képzési időt további 1 év kötelező kórházi gyakorlattal egészítették ki. 1922-ben lépett életbe a ma is érvényes 6 éves képzési idő, amelynek utolsó évét — a szigorlatok letétele után — kórházi gyakorlatban kellett eltölteni. Ugyanakkor a ma is nagyjában érvényes 4 orvosi szigorlatot írták elő. A röviden felsorolt, alapjában véve progresszív reformoknak lelkesítő, forradalmi időszakok adtak lendületet. Esetenként nem egy reakciós intézkedés viszont akadályozta a haladást. Hallatlan erőfeszítéssel, a polgári demokráciáért és a szabadságért küzdő magyar nép, Kossuth Lajos féltő gondoskodásának, Flór Ferenc szervezőképességének, Balassa és Lumniczer sebészi tudásának, névtelen orvosok és önkéntes ápolónők százai áldozatkész munkájának eredményeként képes volt a 170 000 főre nőtt honvédsereg betegeinek és sebesültjeinek a kor színvonalán álló segélynyújtást biztosítani és eközben orvostanhallgatók számára gyorsított képzést, orvosok számára gyakorlati továbbképzést adni. Az I. világháború sem tartozott ugyan a magyar orvosképzés ünnepelhető periódusai közé, különösen gyakran mondott csődöt a járványvédelem, a nagy tömegütközetek sérültjeinek ellátása is akadozott, ennek ellenére a magyar orvosok ebben az igazságtalan háborúban is jól vizsgáztak a háborúba hajszolt magyar nép és hivatásuk szeretetéből, semmivel sem értek el gyengébb gyógyeredményeket, mint akár a német vagy a francia egészségügyi szolgálat orvosai. Az első magyar Tanácsköztársaság időszakában bontakozhatott ki először igazán a magyar orvosok szervezőképessége és nyilvánult meg irántuk a bizalom a politikai, állami vezetők részéről. A lakosság járványvédelmében, a csecsemőés gyermekellátásban, a népünkre kényszeríted: újabb (honvédő!) háború sérültjeinek ellátásában volt lemérhető, mit ér, mostoha körülmények között is, a magyar orvosok tudása, szocialista humanizmusból fakadó meggyőződése, hivatásszeretete. Ami a fejlődés reakciós jellegű megszakításait illeti, elsőként az 1920-ban bevezetett numerus claususra kell hivatkozni. Ez volt a fehérterrornak az a szégyenletes intézkedése, amely hazánk kulturális történelmét torzította egészen a felszabadulásig. A haladó magyar orvosoknak az az ésszerű és ismételt követelése, hogy az orvostudományi egyetemekre pályázók körében szelekciót kell végrehajtani, azaz a főiskolai tanulmányokra alkalmasakat kell kiválogatni, a gyenge képességűeket pedig elutasítani, fasiszta szelekcióvá torzult és az egyik felekezethez tartozó magyar állampolgároknak a főiskolai tanulmányokból történő teljes kizárásához vezetett. Ez volt az a törvény, amelyre a magyar uralkodó körök ismételten hivatkoztak a „prioritás" igényével, azzal hivalkodva, hogy az olasz és német fasisztákat megelőzve léptek a fajgyűlölet útjára. Ugyancsak nehezítette az orvosképzést a Horthy-rendszer Orvosi Kamarája, amelynek szélsőjobboldali szárnya végülis a numerus nullus bevezetését követelte. Az előbbinél is súlyosabb következményekkel járt az ún. gazdasági numerus clausus, hiszen kétkezi dolgozók gyermekei gyakorlatilag el sem juthattak az