Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 73-74. (Budapest, 1975)

SZEMLE KÖNYVEKRŐL - Hoffmann-Axthelm, W.: Die Geschichte der Zahnheilkunde (Huszár György)

tanácsok közül is idézni : „A vízhajtók beválnak kőbetegség esetén, de a görcsrohamok időszakában az erősebb hatásúak kerülendők." . . . „Minden ismeretlen betegséget először izzasztókkal kell kezelni" ... „Erős hashajtók valamennyi szervelzáródásos betegségben ártanak, ez különösen az időszakos obstructiók eseteiben fordul elő." Egyébként 16 féle hashajtót ismertet, hatásuk és indikációjuk szerint csoportosítva. Az értelmes mérlegelés mestere volt. Maradandó tanítása: „Az orvos kevés gyógyszert használjon, de gondosan válassza ki a legjobbat, inkább az egyszerűt, mint az összetettet, mélynek használatát személyes tapasztalatból ismeri." A rövid tankönyv ma is például szolgálhat arra, mint lehet aforisztikus tömörséggel, olvasmányosan, érdekfeszítően terjeszteni orvosi ismereteket a mindennapos gyakorlat számára. Birtalan Győző Hoffmann-Axthelm, W. : Die Geschichte der Zahnheilhunde. Verlag ,,Die Quintessenz", Berlin, 1973. 415 p., 466 ill. A fogorvostörténelem iránti érdeklődés az utolsó évtizedekben megnövekedett. Míg világszerte sok fogorvostörténelmi tárgyú közleményt publikálnak és számos monográfiát adnak ki, addig egyetemes, részletes, az újabb idők eseményeit is felölelő munka nem jelenik meg. A monográfiák egy időszak, egy nemzet, vagy a fogászat különböző ágának (pl. protetika, endodontia, orthodontia) történetét ismertetik. Kis terjedelmű (kompendiumszerű) művektől eltekintve Geist-Jacobi (1896) német és Guerini (1909) angol nyelvű műve óta nem jelent meg a teljes tárgykört átfogó mű. Sudhoff két kiadást (1921, 1926) megért munkája, a tárgykört csak a XIX. sz. elejéig öleli fel. Weinberger művének (1948) jórészt nemzeti (amerikai) fogorvostörténelmi jellege van. így Hoffmann-Axthelmnek —• aki a berlini Fogászati Klinika igazgató-professzora volt és 1964 óta a nyugatberlini Orvostörténelmi Intézetben dolgozik, mint annak igazgatóhelyettese — fogorvostörténelmét világviszonylatban is hézagpótlónak értékelhetjük. A fogászat mint önálló szakma csak a XVIII. sz.-ban alakul ki. Ez a történelmi tény a könyv beosztásában úgy jut kifejezésre, hogy az I. része időrendi sorrendben, illetőleg földrajzi alapon ismerteti a fogászat történelmi adalékait a kezdettől az önállósodásig, a XVIII. század végéig. A régmúlt idők fogászati adalékainak felsorolásakor a palaeopathológiai, paleostomatológiai adatoknak sajnálatos módon kevés figyelmet szentel, és inkább a fennmaradt tárgyi és irodalmi (írásbeli) adatokat sorolja fel. Az ókori egyiptomi, mezopotámiai, palesztinai, szíriai adalékok után a régi indiai, kínai és a prekolumbusi idők Amerikájának fogászatát ismerteti. Viszonylag rövidebb fejezet foglalkozik a klasszikus görög-római, hosszabb az arab orvostudomány fogászati tanaival. Adatokban és ábrákban gazdag fejezettel értékeli a középkor, majd a 16. és 17. sz. fogászatát, rámutatva a természettudományok, az általános orvostudomány és a fogászat fejlődése közötti szoros kapcsolatokra. A mű II. részében, amelynek címe „A fogászat az iparosodás korában", szakít az időrendi szemlélettel és a szakma egy-egy ágának történetét ismerteti önálló fejezetekben. Ezt a módszert alkalmazta Strömgreen, a néhány évvel ezelőtt el-