Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 71-72. (Budapest, 1974)

FOLYÓIRATOKBÓL - Gesnerus — 1972 (Friedrich Ildikó—Kapronczay Katalin—Némethy Ferenc)

Vol. 20., No. 3—4. Hans H. Walser : Schweizer Psychiatrie im 19. Jahrhundert. (183—195. p.) A lelki betegségek iránti érdeklődés a felvilágosodás hatására kezdett megnövekedni — mindaddig ez a terület az orvostudomány teljesen elhanyagolt része volt, és az alkalmazott „gyógymódok", ill. „kezelések" enyhén szólva embertelenek voltak. A 18. század végén kezdték bevezetni egyes orvosok, az olasz Vincenzo Chiarugi, az angol William Tuke s a 19, század elején a német Langermann a „szelídebb", emberségesebb bánásmódokat. A legforradalmibb változtatások Philipp Pinel (1745—1826) nevéhez fűződtek. Először a Bicêtre kórházban dolgozott, majd a párizsi Salpêtrière-ben. Ő mondta ki elsőként, hogy az őrültekről le kell oldani a láncokat. Az 1801-ben megjelent műve új impulzusokat adott a tudományos pszihiátriának. Pinelen kívül mások, így Abraham Joly (Genf) szintén szót emeltek a betegek láncon való tartása ellen, André Matthey, Pinel tanítványa pedig „Ujabb vizsgálódások az elmebetegségek körében" című könyvével próbálta újabb utakra vezérelni a pszihiátriát — nagyobb eredmények nélkül. A svájci államszövetség lazasága jelentős mértékben akadályozta egy nagyvonalú egészségpolitika kialakulását. A kisebb kantonok mostoha kórházi ellátottsága még fokozta a rossz helyzetet. Hungerbühler, St. Gallen államtanácsosa, liberális politikus, 1846-ban tollat fogott az őrültek és elmebetegek ügyéért: tarthatatlan a dupla lánccal helyükhöz láncolt, istállóknál is rosszabb termekben őrzött szerencsétlen emberek helyzete. A betegek egy marék szalmán, ruhátlanul tengődnek, egyetlen óráig sem élvezve a friss levegőt. Sem a kormány, sem az egészségügyi szervek vagy a rendőrség, vagy a gyámhatóság nem gondoskodik róluk. A tanulmány a továbbiakban fölsorolja a nagyobb svájci városokat: Baseli, Lausanne-t, Zürichet, s leírja részletesen e városok kórházi ellátottságát s ezen belül az elmebetegügyet. Baselban pl. egy régi ferences kolostor épületében helyezték el az őrülteket az iszákosokkal és krónikus betegekkel együtt. Léteztek magánintézetek is, de ezek többnyire kis befogadó képességgel bírtak és csak jómódú paciensekkel foglalkoztak. A felhozott példák mutatják, hogy a 19. század első harmadáig a lelki betegekről való gondoskodás elégtelen és megoldatlan volt. A svájci pszichológia történetében ismeretes egy ún. „német szakasz" — Svájcba menekült és ide települt német orvosok működésének eredménye volt. Kiemelkedő szerepe volt Ludwig Biswanger bajor pszichiáternak, aki 1850-ben átvette Münsterling (ma is működő pszichiátriai intézet) igazgatását. A Biswanger dinasztia hosszú időn át működött Svájcban. August Zinn nevéhez fűződik az első, lelki betegeket segélyező egylet alapítása. A német befolyás nélkül a svájci pszichológia még sokáig provinciális helyzetben maradt volna. A pszichológia tanítása és kutatása a 19. századig a belgyógyászat keretén belül történt. A tanulmány végezetül ismerteti, hogy a különböző svájci egyetemeken mikor vezették be a pszichológia oktatását. A folyóiratok másik figyelmet érdemlő tanulmánya az immunológia történetét dolgozza föl az ókortól Pasteurig. (Antoinette Stettier: Die Vorstellungen von Ansteckung und Abwehr. 255—273. p.) A betegségek eredeté-