Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 71-72. (Budapest, 1974)

FOLYÓIRATOKBÓL - Bulletin of the History of Medicine — 1971/3. (Némethy Ferenc)

egy újabb „abolitio"-ért küzdöttek: a prostitúció megszüntetéséért. Az első világháború után az Egyesült Államokban végül is olyan rendszer alakult ki a nemibetegségek leküzdésére, amely a korábban szembenálló irányzatok mindegyikéből tartalmazott bizonyos elemeket: az erkölcsi jellegű szexuális nevelés és felvilágosítás mellett helyet kapott benne a társadalom egészére kiterjedő ellenőrzés is. A rovarirtó szerek okozta környezetszennyeződés leküzdésében új korszakot nyitott Rachel Carson „Silent Spring" (Néma tavasz) c. könyvének megjelenése 1962-ben. Vannak, akik éppenséggel Carson előtti és utáni korról beszélnek, a „Krisztus előtt és után" mintájára, hiszen angol rövidítésük (B. C. és A. C.) azonos. James C. Whorton azonban rámutat, hogy a probléma sokkal régebbi keletű (Insecticide Spray Residues and Public Health : 1865—1938. — 219—241. pp.). Miután a kártevő rovarok és főleg a kolorádóbogár rohamos terjedése ellen alkalmazott fizikai módszerek elégtelennek bizonyultak — pl. bálnaolajjal kevert szappanos lével permetezték a növényeket, aztán a földre csusszanó rovarokat lábbal eltaposták —, az 1860as évektől kezdve egyre általánosabbá vált a vegyszeres mérgek használata. A párizsi zöld, az arzéntartalmú londoni vörös, majd az ólomarzenát után — a II. világháborút követő években — a DDT lett a legkedveltebb rovarirtó szer. Használatuk ellen azonban már kezdettől fogva fölmerültek aggályok: eleinte nem annyira közegészségügyi, mint inkább gazdasági szempontból. Attól tartottak, hogy az erős mérgek a növényzetben és a termésben is kárt tesznek. Hamarosan fölfigyeltek arra is, hogy a mérgek a táplálékkal együtt azokat elfogyasztó háziállatokra is károsak. Akadtak olyan farmerek is, akik a maguk és családjuk egészségét féltették, de a szórványosan jelentkező félelmeket hamarosan elnyomta a gazdasági érdek: az arzéntartalmú rovarirtók nélkül egyszerűen megoldhatatlannak látszott a növényvédelem. Az arzénmérgezés veszélyére azok az orvosok hívták fel először komolyan a figyelmet, akik a városi lakosság egészségügyi helyzetével foglalkoztak. Sok kozmetikai szer, festék, tapéta és egyéb arzéntartalmú használati cikk okozott ui. mérgezéseket. A tisztánlátást azonban zavarták a stájer arzénevőkről keringő hírek: ezek ti. fokozatosan növekvő adagokban rendszeresen egyre több arzént fogyasztottak (végül is jóval többet a halálos dózisnál), s ennek tulajdonították legendás életerejüket, nem utolsósorban nem lankadó szexuális potenciájukat. A mérgezés veszélyét a közvélemény elbagatellizálta, s amikor a New York-i Közegészségügyi Hivatal 1891-ben jelentős mennyiségű, bordeaux-i lével permetezett szőlőt foglalt le és semmisített meg, az érdekeikben sértett szőlőtermesztők hatalmas sajtókampányt indítottak ellene. Majdnem harminc esztendőnek kellett eltelnie, míg erélyesebb intézkedéseket lehetett foganasítani a közegészségügy érdekében. 1919-ben a Bostoni Közegészségügyi Hivatal egyik felügyelőjének egy gyümölcsárus kirakatában feltűnt néhány olyan körte, amelyen fehér pormaradványok voltak. Kémiai vizsgálattal megállapította, hogy a gyümölcs 40-szer annyi arzénszennyeződést tartalmaz, mint amennyit a brit szabvány megenged (0,01 grain/pound = cc. 0,0014 gr/kg; amerikai szabvány ekkor még nem volt). Ennek nyomán hosszas alkudó-