Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 71-72. (Budapest, 1974)
SZEMLE KÖNYVEKRŐL - Hunter's Lectures of Anatomy (R. Harkó Viola)
mormolta egyhangúan , . , „árpa, árpa learatlak, hazaviszlek, kicsépellek . .. fehér ló seggibe duglak . . .", s mindezt meghatóan elszánt komolysággal, az obszcenitás minden jele nélkül. A keléseket ma is úgy osztályozzák Nagyecseden az öregek, miként Magyarózdon; egyszerű kelés, tetejetlen kelés, vérkelés. A sárgaságra már orvos koromban hallottam az egyik középkorú falumbélitől a következő receptet; „katlankóró gyökerét borban megfőzni, abba kilenc szárított tetűt porrátörve beleszórni, és azt meginni, attól elmúlik a sárgaság." A „kődökcsömör" kifejezést a szomszédos Nyírcsaholyban hallottam, legjobb gyógyszere az egy kanál ecet. Fokhagymát a fájós fogra szinte minden vidéken alkalmazták és alkalmazzák még ma is. Akkor ezeket a népi gyógyításokat fanyalogva, nevetségeseknek, megjegyzésre (pláne lejegyzésre) méltóságon alulinak tartottam. Ma restelkedem utólag miatta, és kétszeresen hálás vagyok Horváth Istvánnak, hogy gyönyörű könyvével mindezeket eszembe juttatta. Szállási Árpád Hunter's Lectures of Anatomy. Amsterdam —London—New York, Elsevier Publishing Co., 1972. 3 + 185 114 pp. Pár évvel ezelőtt, 1959-ben a dél-ausztráliai Adelaide-ben bukkant fel egy könyvárverésen ez a most fakszimilekiadásban publikált kéziratköteg. Egy hölgy kínálta eladásra, aki orvos ismerőse segítségével felfedezte, hogy William Hunter (1718—1783) anatómiai előadásainak egyetemi jegyzetéről van szó, melyet egyik hallgatója készített. Arra is fény derült, hogyan került a kézirat Londonból Manchesteren át Ausztráliába. Készítője a manchesteri Charles White, aki húszévesen, 1748-ban volt londoni orvostanhallgató. Ekkor és itt hallgatta Hunter előadásait. A kézirat legkésőbbi valószínű keletkezési ideje 1752, mert lejegyzője egy a dettingeni csatában (1743) megsebesült katonával kapcsolatban megjegyzi, hogy ez az ember „még most is él" (the man is now living), s e szavak után csillagot téve, a szemközti üres oldalon feltünteti az évszámot is: 1752. Hunter ekkor már londoni anatómiatanár volt, hat évvel pályája kezdete után. A kitűnően olvasható és jó nyomdai technikával közrebocsátott szövegben 21 hivatkozás van Hunterre, egyszer „Mr. H.", máskor csak „H" formában. Ennek alapján az is feltételezhető, hogy a „Mr. H." jelzés esetében White a nála tíz évvel idősebb William Hunterre utalt, a „H" betűvel pedig ennek öccsére, John Hunterre, aki neki személyes jóbarátja volt. Az orvostörténészek számára különösen azért érdekes és értékes ez a kézirat, mert a galsgow-i egyetemi könyvtárban őrzött legkorábbi Hunter-kéziratok is csak az 1770-es évekből származnak. A most publikált kézirat bizonyítékot szolgáltathat arra nézve is, hogy valóban Hunter a felfedezője a nyirokérrendszernek, s így az ő javára dönthető el a szakirodalomból ismert prioritási vita, melyet Hunter az edinburgh-i Monrokkal vívott (Primus, Secundus, Tertius), hiszen Alexander Monro (1733—1817, Secundus) első dolgozatát e témától csak évekkel e kézirat készülte után publikálta.
