Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 69-70. (Budapest, 1973)

FOLYÓIRATOKBÓL - Bulletin of the History of Medicine, 1971 (Némethy Ferenc)

tárgyak: angol és kínai nyelv, fizika, kémia, biológia). Az új intézet alapkövét 1917 szeptemberében tették le, de ugyanakkor már megkezdődött az előkészítő tanfolyam 8 hallgatóval. A kínai és európai építészeti elemeket egyesítő és az akkori legmodernebb technikával fölszerelt új épületet (7,5 millió dollár) 1921-ben avatták fel. Az első három doktort 1924-ben avatták, 1934-ben pedig már. 25-öt. A kínai polgárháború, majd a II. világháború viszontagságai után 1947-ben indult meg erőteljesen az intézmény újjászervezése. Az 1951-ben végrehajtott államosítás után az egyetemet elválasztották a klinikától. Az előbbit beolvasztották a Kínai Orvostudományi Akadémiába, az utóbbi 1968 óta Pekingi Antiimperialista Kórház néven működik. Az intézmény kiemelkedő professzorai voltak: Wallace Buttrick, William Welch, Simon Flexner (ők hárman végezték az előkészítő szervezés oroszlánrészét), Franklin McLean (belgyógyászat), Edmund Vincent Cowdry (anatómia), Davidson Black (anthropologia, anatómia), Ernest Carrol Faust (parazitológia), Hsien Wu (biokémia, az egyetem első kínai professzora), Carl Ten Broeck (bakteriológia), Adrian S. Taylor (sebészet), J, Presten Maxwell (nőgyógyászat), A végső cél olyan kínai orvosgárda felnevelése volt, amely már a maga kezébe veheti az intézmény irányítását. Ehhez azonban a rendelkezésre álló s egyébként sem zavartalan két évtized (1921—1941) kevésnek bizonyult. Az intézet mellett Miss Anna Dryden Wolf vezetése alatt nővérképző iskola is működött. Ennek jelentőségét még fokozza az a tény, hogy ezt megelőzően Kínában a nők számára tilos volt a betegápolói pálya. Van-e egyes betegségeknek serkentő hatása a nemi ösztönre? — erre a kérdésre keresi a választ 77i. G. Benedek. (Disease as Aphrodisiac, p. 322—340.) A legrégibb irodalmi nyom egy 12. századbeli Ilias-kommentárban (Eusthathius) található : „Nyomorék emberrel a legjobb szeretkezni," Hasonló nézetet vall Montaigne (1533—1592), Az újkorban a köszvénynek tulajdonítottak aphrodisiativ hatást (Philander Misaurus: The Honour of the Gout, 1699., Hieronymus Cardanus: Podagrae Encomium, 1562., Nicolaus Heinsius, 1698.) A 19. században új formában jelentkezik a régi sejtés: többen összefüggést látnak a tuberkulózis és a hypersexualitás között. Az oki-okozati viszony irányát illetően azonban megoszlanak a vélemények. Turban, a davosi szanatórium alapítója szerint a nemi kicsapongás fokozza az egyéni prediszpozíciót a tbc kifejlődéséhez, Virchow viszont úgy véli, hogy „a tbc az érzékeny idegrendszerű egyénekben nemritkán növeli a szexuális kielégülésre való hajlamot". Otto Amrein (1919), egy svájci szanatórium igazgatója ezt azzal magyarázza, hogy egyrészt az állandó hőemelkedés, másrészt a tbc toxinnak az idegrendszerre tett hatása fokozza a beteg libidóját. Osler (1907) nem annyira a betegségben, mint inkább a túltápláltságban és tétlenségben, egyszóval a szanatóriumi légkörben látja a jelenség okát. A német Engel (1902) érzelmi védekezésnek tekinti a szorongás és depresszió kompenzálására. Az Amerikába kivándorolt német Karl von Ruch (1907) a pathologikus magyarázattal szemben nem hajlandó feladni morális szemléletét. Szerinte a betegek se nem jobbak, se nem rosszabbak, mint az egészségesek, legfeljebb jobban ellenőrizhetők.