Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 69-70. (Budapest, 1973)
SZEMLE KÖNYVEKRŐL - Eliscu, F.: Direct Wax Sculpture (Pataki Zoltán) - Ernst, C.: Teufelaustreibungen Die Praxis der katolischen Kirche im 16 und 17 Jahrhundert (Szemkeő Endre)
Eliscu, Frank: Direct Wax Sculpture. Philadelphia —New York —London, Chilton Book Company, 1969, pp. 180, ill. 250. A viasz mint szobrászati nyersanyag Benvenuto Cellinitől napjaink szobrászművészetéig ível. Nyugaton új reneszánszát éli, amit ez a könyv is bizonyít. Eliscu írását a hivatásos művészeknek szánja, de haszonnal forgathatja minden művészetkedvelő is. A viasznak, mint anyagnak megismerése után a szerző bevezet a technikába, azután a különböző megjelenítési formákat tárgyalja igen alaposan. (Gyerekek játéka, a figurális kompozíció.) Útmutatást ad a komplikáltabb és tartó vázat igénylő szobrok elkészítéséhez. Külön tárgyalja a modellvázlatokat, a tiszta absztrakt formákat, a viasz textúráját, a patinázást, majd végigköveti a viaszszobor útját az első megmintázástól a formába öntésig. Kitér a viasz felhasználására az éremművészetben és az ötvösségben. Egy fejezetet szentel Degas lovas tanulmányainak, majd igen tanulságos áttekintést ad a viaszszobrászat történetéből i. e. 3. évezredtől kezdve a XX. század elejéig. Végül a szerző bemutatja azokat a szobrászművészeket, akiket személyesen ismer és a viaszt tekintik legfontosabb szobrászati anyaguknak. Miután a könyv szerzője maga is hivatásos szobrászművész, sok olyan ismeretet árul el, amely a műértő közönséget beavatja ennek a különlegesen érdekes művészeti ágnak a műhelytitkaiba. Kívülállónak ez talán a legérdekfeszítőbb része a gyönyörű fotókkal és igen ízléses borítóval és kötéssel ellátott munkának. A képek harmonikus elhelyezését és az igen elegáns és gondos tipográfiát külön is meg kell említeni. Kár, hogy a történeti áttekintés során nem szentelt a szerző figyelmet az orvostörténeti értékű viaszból készült anatómiai ábrázolásoknak. Pataki Zoltán Ernst, Cecilé : Teufelaustreibungen. Die Praxis der katolischen Kirche im 16. und 17. Jahrhundert. Bern—Stuttgart—Wien, Hans Huber Vlg. 1972, S. 147. Újabb érdekes munkával ismerkedtünk meg az ismert zürichi ideggyógyászorvostörténész házaspár női tagjának jóvoltából. Cecilé Ernst a nem új témát óriási terjedelmű irodalom felhasználásával, s eredeti források alapján új oldalról közelítette meg. A középkori ördögűzési gyakorlatot ismertetve, nemcsak annak teológiai és kortörténeti hátterét mutatja be, hanem az orvos szemével egy igen finom pszihiátriai kórismerethez jut — szemben az ilyen jellegű korábbi munkákkal. Napjainknak a psychotherapia iránti élénk érdeklődése a korai „kezelési" módszerekre is kiterjed. Az orvosi psychotherapia csak a 19. században jött létre. Ez előtt az orvostudomány (a hyppocratesi-gallenusi nedvtanon alapult) a lelkibetegeket érvágással, beöntéssel, különféle gyógyszerelésseí kezelték. A másik fajta „kezelési" módszer az egyházé volt — az ördögűzés, melyet az egyház is örökölt már ókori civilizációktól. A középkori boszorkányok és megszállottak közti kapcsolat ismeretes a „Malleus maleficarum" v. boszorkányperek kézikönyvéből. A szerző boncolgatja az
