Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 69-70. (Budapest, 1973)

SZEMLE KÖNYVEKRŐL - Duka Zólyomi, N.: Zacharias Gottlieb Huszty 1754—1803 (Buzinkay Géza)

már politikai és állami önállóságot követelő forradalmakba torkolljanak. A harc heve, összefonódva az eluralkodó romantika érzelemkultuszával, természetesen sodort minden törekvést túlzásokba is. Ennek ellenére nincs alapja — s főként nem a 18. század végén — olyan megállapításnak, mely egy mű, és éppen orvosi és államigazgatási vonatkozású mű hatástalansága első számú okának a magyar nyelvű nacionalizmust teszi meg. Éppen az erőteljesen germanizáló II. József alatt, de utána is évtizedekig, kimondottan előnyt jelentett a német nyelvűség a Bécsből kormányzott Magyarországon. Emellett pedig a jelentős százalékában német vagy német anyanyelvű •— sa magyar származásúak közül is tekintélyes mennyiségben a bécsi vagy németországi egyetemeken végző — magyarországi orvostársadalomban ez a nyelvi probléma fel sem merülhetett. A pesti orvosi karon még az 1830-as években is több tanár elemi szinten sem volt birtokában a magyar nyelvnek, s a Helytartótanács rendeletére, miszerint a sebészhallgatókat magyarul kell oktatni, maga az orvosi kar nyújtotta be tiltakozását. Az első magyar nyelvű orvosi folyóirat, az Orvosi Tár is 1831-ben indult, a Karon pedig lényegileg csak 1845—46-ban kezdtek áttérni a magyar nyelvű oktatásra, az addig zömmel német és latin oktatás után (1. bővebben R. Harkó Viola, Comm. Hist. Artis Med. 51—53./1969.). Ami pedig az orvosok szakmai tájékozódását illeti, még háromnegyed évszázaddal Huszty kora után, 1864-ben is azt látjuk Semmelweis katalógusa alapján, hogy az orvosi kar könyvtárának folyóiratállományát, alig néhány kivétellel, külföldi folyóiratok alkották. A 137-féle külföldi folyóirat közül pedig 103 volt német nyelvű! Ez természetes is, hiszen az értelmiség és a szakirodalom nyelve Magyarországon még a 19. század első felében is jórészt a német volt. (L. bővebben Székely Sándor : A magyarországi orvosok szakmai tájékozódási forrásai a XIX. század első felében. Comm. Hist. Artis Med. 57—59./1971.) S e kérdéshez végezetül még valamit: a „feltámadó magyar nacionalizmus" — Huszty német nyelvű műve után 20 évvel ! — miért fogadta volna kedvezőbben Bene Ferenc latin nyelvű művét? Huszty Diskursjának magyarországi hatástalanságát semmiképpen nem kereshetjük tehát a mű nyelvében. Eszmerendszere, kapcsolata a felvilágosodással és a jozefinizmussal, reálisabb magyarázatot nyújt arra. A monográfia nagy súlyt fektet ezekre a kérdésekre is, de nem mindig egyértelmű ezeknek vezető szerepe a nyelvi kérdések előtt. Duka Zólyomi Norbert, amikor Husztyt a feledés homályából kívánja kiemelni, természetszerűleg összpontosítja figyelmét hősére és annak legjelentősebb művére. A munka során azonban mintha eltolódtak volna a történelmi értékelés határai. Egyfelől nem teljesen meggyőző a mai kutató hitvallása arról, hogy Huszty már közel két évszázaddal ezelőtt a ma korszerűnek értékelt filozófiai rendszer keretében foglalkozott tárgyával. Több magyarázatot igényelne az, hogy „Huszty orvosi vonatkozásban minden (kiemelés tőlem — B. G.) viszonyát felfedte az embernek környezetéhez és a társadalomhoz". (189. 1.) Sőt Frank művével szemben anyagát nem orvosi, hanem filozófiai álláspontról rendszerezte, vagyis Frank konkrétságával szemben Husztynál az absztrakciótól való függés a döntő. Duka Zólyomi szerint éppen ez az, ami ma Frank fölé emeli 22 Orvostörténeti Közlemények 69—70.