Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 62-63. (Budapest, 1971)

FOLYÓIRATOKBÓL - Jacek Kolbuszewski: Opinie poetów polskich XVII wieku o medycynie i lekarzach. Archiwum Historii Medycyny (Kapronczay Károly)

Apollóniát és vértanúságát, amelynél kövekkel törték ki a fogait, először Eusebius (Özséb) említi História Ecclesiasticájában, de csak a XIII. századból mutatható ki, hogy fogfájás esetén segítségül hívták. Kultuszának első virágkora a XIV. század, a második pedig a reneszánsz, amikor azonban babonás elemek is belevegyültek. A reformáció körébe eső területeken a katolikus ellenhatás intézményesíti a szentek, s köztük Apollónia tiszteletét; ugyanakkor a hagyományosan katolikus országokban (pl. Spanyolország) az egyházi hatóságok is helytelenítették, hogy „olyanok, akik tapasztalt orvosok és sebészek, valamint a természet erői által gyógyíttathatják sebeiket és betegségeiket, ennek ellenére ördögűzésekkel és szentek ereklyéivel kezeltetik azokat". A felvilágosodás korában vidékre szorult a kultusz, századunkban pedig megmaradt a katolikus fogorvosok védőszentjének, ill. csaknem eívilágiasodott jelképként mindazok számára, akik a fogbeteg ember szolgálatában állnak. Ebben az értelemben jelenik meg alakja 1962-ben a Hermann Euleremlékérmen. Végül önkéntelenül kínálkozik az egybevetés Huszár György hasonló tárgyú tanulmányával („Az Apollónia-kultusz és hazai emlékei", Orvostört. Közi. 44. (1968) 83—104.). De Bulk nyilván nem jutott hozzá, mert különben azoknak az országoknak a felsorolásából, amelyekben Sz. Apollónia kultusza elterjedt, nem hagyta volna ki hazánkat. Vida Tivadar Jacek Kolbuszewski : Opine poetów polskich XVII wieku o medycynie i lekarzach. — Archiwum Historii Medycyny, 1969. torn. XXXII. 3—4. Zesz. 419—436 p. Nem szükséges részletesen elemeznünk a történelemtudomány és az irodalom kapcsolatát, hiszen mindkettő közös tanulmányozása elengedhetetlen feltétele a teljesebb történeti kép kialakításának. Az irodalom mindig a kor véleményét tárja elénk bizonyos történeti folyamatokról, míg az oklevelek, kódexek, a korból származó könyvek és egyéb iratok folyamatukban mutatják a fejlődést. Ez az orvostörténetre is vonatkozik. A nagy orvostörténeti gyűjtemények könyv, oklevél, műszer és egyéb írott és tárgyi anyaga csak az orvosi gondolkodás és gyakorlat fejlődését követi nyomon, de az irodalom segítségét kell igénybe vennünk, ha az orvostudományról alkotott véleményt kívánjuk mélyebben tanulmányozni. Jacek Kolbuszewski kitűnő érzékkel nyúlt a 17, századi lengyel költők kisebb verseihez, epigrammáihoz és szatíráihoz, amelyek hol megértően, hol maró gúnynyal szólnak az orvosokról és általában a medicináról. Igaz, hogy ezek a költők abban a korban éltek, amikor a betegek rosszul képzett orvosok, kuruzslók és sarlatánok kezében voltak, akik akkor is mondtak a honorárium reményében valamit, ha semmit sem tudtak megállapítani a beteg bajáról. Kolbuszewski által tanulmányozott versekben az orvos negatív szereplőként jelenik meg és nevetségessé teszi az ártatlan pirulákat, tiszta vizet és egyéb „csodagyógyszereket" rendelő doktorokat. Az enni és inni szerető orvosok mellett megjelennek az önzetlen, áldozatkész orvosok is, akik valóban hivatásuknak élnek. A tanulmányban idézett költők — Adam Godacjusz, Mikolaj Chroscinski, Kochowski, Opalinski stb. — nemcsak gúnyolódnak, hanem az alkoholizmust mutatják be a kor egyik legszörnyűbb betegségeként. Hasonlóan ábrázolják a nyomort, a piszkot és a tudatlanságot, mint a betegségek igazi okát. A szerző külön kiemeli azt, hogy nem szabad csodálkoznunk ezeken a verseken, bár a felvilágosodás hajnalán születtek, hiszen e korban még lassan fejlődött az orvostudomány és eredményei is hihetetlen korlátok között terjedtek el. így a vidéken gyógyító orvosok mellett nagy lehetőségek nyíltak az áltudósoknak és a kuruzs-