Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 60-61. (Budapest, 1971)
SZEMLE KÖNYVEKRŐL - Bernhard Sticker -Friedrich Klemm: Wege zur Wissenschaftsgeschichte (Vida Tivadar)
sével kapott titkári állást előbb a grádói pátriárkánál, majd Nicolo Albergati bíboros, bolognai érseknél. Orvosai ajánlatára abbahagyta a neki meg nem felelő jogi stúdiumot, hogy egymás után bölcseletet, hit-, majd természettudományt hallgasson. Leginkább azonban a matematikát kedvelte. Húszéves korától fogva dolgozott irodalmilag, első műve azonban szépirodalmi: a „Philodoxeos" c. latin vígjáték, amit Lepidus álnévvel adott ki. Aztán erkölcs- és társadalombölcseleti írások következtek, amelyek sorában a legjelentősebb a „Trattato della famiglia". Megismerkedett a természettudós Toscanellivel, aki rokonlélekre talált benne. Kutatók szerint a „De re aedificatoria" első megfogalmazása 1444 és 1452 között történt. Aztán 20 évig építészmérnöki munkássága vette igénybe. Könyvén az utolsó simításokat valószínűleg 1472-ben bekövetkezett halála előtt 1—2 évvel végezte. Maga a mű 1485-ben jelent meg. A II. rész pontjai a következők: 1. A bioklimatika jelentőségéről az építészetre nézve; 2. egészségügyi szempontok a fekvésre, az alapozásra és a házépítés építőanyagára nézve; 3. Alberti nézetei a városegészségügygyel kapcsolatban; 4. a lakáshigiéniával; 5. az építésügy terén való pszichohigiéniával kapcsolatban; 6, Alberti művének X. könyve; 7. egészségügyi szempontok épületek, városok és területek helyreállításánál; 8. Alberti nézetei a vízegészségüggyel kapcsolatosan; 9. néhány egészségügyi szempont a X. kötet pótlásaiból. Alberti életrajzírói ellentmondó értesüléseket nyújtanak sírhelyéről, s mivel síremléke nincsen, nem tudunk ebben bizonyosságra jutni. Vida Tivadar Bernhard Sticker—Friedrich Klemm : Wege zur Wissenschaftsgeschichte. Hrsg. von —. Wiesbaden, Fr. Steiner Vlg. 1909. S. 153, T. 7 A kiadó előszavából megtudjuk, hogy a könyvben szereplő 7 önéletrajzi írás megjelentetésére abból az alkalomból került sor, hogy 1968-ban ünnepelték több világszerte ismert német tudománytörténész 75., illetve 80. születésnapját. E külső indítékon kívül belső értéküket abban látja, hogy mind olyan tudós írása, akire ráillik Theodor Mommsennek 1874-ben mondott rektori beszédéből ez a megáll ípítás : „A történettudomány azok közé a területek közé tartozik, amelyeket nem lehet közvetlenül meghódítanunk tanítás és tanulás útján . . . A történészről el lehet mondanunk, hogy nem képezik ki, hanem annak születik, nem nevelik fel, hanem önmagát neveli 1 '. — De éppen ezért figyelmezteti a történetírókat, hogy amit ezekben a cikkekben kapnak, az nem szigorúan vett történelem, hanem személyes emlékek, szak- és kortörténeti adatok olykor szubjektív képpé ötvöződött egyvelege. Orvostörténeti szempontból a 6. cikk kelti fel figyelmünket: Johannes Steudel, Erinnerungen an das KarlSudhof fInstitut für Geschichte der Medizin und der Naturwissenschaften an der Universität Leipzig, 131 — 144. oldal. A bonni Orvostörténeti Intézet vezetője a Sudhoff-intézetnek főként Walter von Brunn vezetése mellett lefolyt történetét idézi, amikor maga is résztvett az intézet munkájában. Míg magának Sudhoffnak az idejében a könyvek, kéziratok, fényképmásolatok gyűjtése és heurisztikokritikai értékelése volt az intézeti munka súlypontja, utóda, Henry E. Sigerist a hallgatók nagyobb számának
