Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 57-59. (Budapest, 1971)

SZEMLE KÖNYVEKRŐL - A Budapesti Orvostudományi Egyetem jubileumi évkönyve az Orvosi Kar alapításának 200 évfordulója alkalmából (Buzinkay Géza)

Intézmények évkönyvei két feladatot szoktak teljesíteni: vagy az intézmény munkatársainak tudományos eredményeit publikálják, vagy az intézmény fejlődésére jellemző adatokat teszik hozzáférhetővé. Jubileumi évkönyvek ez utóbbi típusból kerülnek ki. Általában történelmi visszapillantást, nagyobb időszak feldolgozását is tartalmazzák. Ilyenek például — ma igen fontos történeti, kultúrtörténeti forrásművek — a millenniumkor kiadott ünnepi évkönyvek, iskolai értesítők. A jubileumi évkönyv akkor felel meg igazán céljának, ha nem önálló tanulmány vagy folyóiratbeli dolgozat formájában dolgozza fel témáját, hanem elsősorban az intézmény levéltárára vagy irattárára támaszkodva a kültagok számára megközelíthetetlen dokumentumokból építi fel közlendőjét, s a publikált, korábbról ismert anyagot csak mondanivalója kikerekítésére használja. Jó, ha az intézet nagyon aprólékos történetét, az intézmény számára jelentős — de a nagyközönségnek esetleg teljességgel érdektelen — hajdani munkatársak életrajzát tartalmazza. Persze mindez távolról sem jelenti, hogy a feldolgozás módja ne legyen érdekes, vagy hogy a stílus megállhat a szakmai zsargonnál. A Budapesti Orvostudományi Egyetem jubileumi évkönyve is ebben az értelemben határozza meg feladatát: „Nem vállalkozhattunk sem az idő, sem a terjedelem korlátozott volta miatt a kar teljes oknyomozó történetének megírására. Adatokat és szempontokat azonban adtunk." Az illusztris orvostörténész szerzők négy nagy fejezetben írták meg a kétszáz év történetét. Regöly-Mérei Gyula az előzményektől és az alapítástól a szabadságharc végéig, Réti Endre az első világháború végéig, Simonovits István és Vörös László 1950-ig, Sós József pedig 1968-ig írta meg az egyetem történetét. A négy rész nagyjából egyforma terjedelmű, s egy-egy szemszögből mindegyik kiemelkedő. Az első résznek „erős oldala" az anyag ügyes csoportosítása, a szigorú ragaszkodás tárgyához; a másodikban nagy nyereség a sok értékes idézet, a következő' rész használta fel a legtöbb eredeti kari jegyzőkönyvet, az utolsó fejezet pedig az, amelyik egészében leginkább ragaszkodott a korábban vázolt évkönyvfunkcióhoz. A sokszínűség — amit erényként kell említenünk — egyedül a jegyzetelési módban zavaró: talán jobb lett volna egyik-másik rész ajánló jellegű irodalomfelsorolása helyére is pontosan a forrásra hivatkozó jegyzeteket készíteni. A kötetnek komoly erényei és tudományos értékei mellett egyetlen nagyobb hiányossága van, nevezetesen, hogy semmiféle mutatót sem tartalmaz. Ennyi név és adat feldolgozása esetén lényegbevágó kérdés lenne lehetőleg minél teljesebb mutatórendszer (név-, tárgy- stb.) elkészítése. A kötet felvilágosítást kellene hogy nyújtson nemcsak — sőt elsősorban nem! — annak, aki az egészet végigolvassa, hanem például egy-egy professzor tanítási éveit, valamelyik reform vagy intézkedés bevezetésének dátumát is hosszas keresgélés, a kötet végigböngészése nélkül gyorsan meg kellene mutatnia. E hiány természetesen nem a szerkesztésnek, inkább a hely szűkösségének rovására írandó. S ha már e kérdésnél tartunk, tisztelet illeti a szerkesztőt és a szerzőket, hogy száz oldalon vállalkoztak — s ilyen sikerrel — az egyetem történetének megírására. Tudományos és előadási szempontból izgalmas feladatot jelentett, hogy milyen tömören írható meg egy ennyire összetett és sokfelé ágazó intézménytörténet anélkül,